Vadász- és Versenylap 4. évfolyam, 1860

1860-04-30 / 12. szám

185 I i újra felébredt bennem régi fiatalkori szenvedélyem s magamnak nem lévén vizslám, mentem, hol azü találni gondoltam. Egy Castor nevü tarka vizslával legelsőben kacsázni mentünk ki gazdája kíséretében. Igen természetes, a vizsla a kacsászatnál — kivált a szabolcsi apró rétek körül, hol a vadász a túlsó oldalon felkelt vadra is biztosan iöhet — csakis arravaló, hogy a vízbe esett vadat előhozza. De nem igy lön a dolog az én Castorommal. Az első lövésig csak meg volt ő gazdája mellett, de a mint az első kacsa leesett, bele ugrott a vízbe s nem törődve a kacsa kihozatalával, daczára a „Hereiuda"-nak, rövid szökdelésekkel bejárta s felzavarta az egész kis rétet, meilyben több kacsa is maradt még a lövés után. S végre is a régi példa szerint „rugóm csizma, magam kutya" magunknak kellett a kacsát a vízből kihozni. Gazdája megszé= gyenelvén kutyájának viseletét, midőn a tavat elhagytuk, azzal akará Castorját kimenteni, bogy a szárazon ellökött kacsát véle előhozatta. (Köszönöm e tanítást; vau a Castomak is annyi esze tudni azt, hogy ha itt szót nem fogad, amúgy Istenigazába meghányják mindkét oldalát.) Ugyancsak — más alkalommal — ősszel, egy szép sima szőrű s ollyan „brr"-es vizslával kacsázván s egy szárcsát lővén, gazdája nem volt képes öt a vízbe beküldeni. Híjában hányt göröngyeket, híjában köpködte azokat meg a belökés előtt az én Friponom ellenszenvvel viseltetett ugy Prieznicz, mint aszófogadás ellen. Dicséretére legyen azonban mind gazdájának , mind e kutyának említve: másik évben annyira vitték Fripont, hogy vizi vad esésekor bement már a vízbe addig t. i., mig egy zsombékot nem taláit, mellyre felmászván, lekuporodva hallgatta s eresztette szélnek gazdája „aló apport" parancs szavait. Sőt volt alkalmam olly jeles vizslával is — — boszantatni magamiukább mint vadászni, melly a mint egyszer belopódzkatott a tóba, a felrebbent vagy csak repülésben látott szárnyas vadat is folytonosan hajtotta, azaz ugatta Na ez még a szép tehetségű vizsla! bár bocsánatot kérek, vannak műkedvelők, kik e nemét a kutyának szeretik s kedvelik és azt állítják, hogy ez föérderae az e tulajdonnal biró vizslának. Bizon kár erre a vizsla nevet bitorolni, kár neki a kemencze mellett pokróczot tartani; hiszem miután illyen „dög" túl van azon, hogy a parancs-szót értse s még messzebb attól, hogy orra legyen : kár belé a levegő is. Ha már épen szenvedélyem van igy felzavartatni a vadat előlem — mert ezen ugató állat aztán nem csak ott zavarja fel a vadat, hol a vadász lőhet reája , de széles jó kedvében előre bátra kóringyál — úgy e szolgálatot megteszi a szegény kopó is s legalább szégyen nem éri nevét. Az alföldön s különösen Szabolcsban, legelső tavaszi vendég vizslászatra a fürj. Eleinte apró kis cserjében, majd a zöld vetésekben, míg végre kaszálókon vadászható. A fürjészettel kezdi meg itt a vadász vizslájának — átéli henyélés után— az iskoláját. Egy szép délutáni napon házi gazdám, kilencz éves fiával felkért mennénk ki fürjészni. Kiérvén a színhelyre, barátom egy tíz öles zsinórt kötött Hector nyakába, mellynek másik végét fia, hogy alkalmatlanság véle ne legyen, balkezére liurkolá. Kevés idő múlva a nagy Hector jeleit adja az érzésnek : „Hüthíit Hector!" Hector mindig jobban csóválja farkát s mindig íitetöbb lépéseket, ide oda kis ugrásokat csinál fülhegyezéssel : míg kirebbent a fürj, a nélkül hogy meg-