Vadász- és Versenylap 4. évfolyam, 1860

1860-04-30 / 12. szám

186 állotta volna. Mi ketten feledők a lövést, mert a mint a fürj kirebbent, vesd el magad ntána a Hector, mint sólyom a galambnak ; —• a bámész gyermeket, kinek a zsinór kezére volt kötve, lerántja lábairól, liogy hasra esik s e rántással elszakítván a zsineget, majd-majd hogy utói nem érte a szegény fürjet. Barátom haragudott, fia sírt, én pedig nevettemben a földre feküdtem. Ugyanazon tavaszon egy Lion nevű vizslával is fürjésztem; —ez állotta a vadat, nem is szaladt sem a felrebbenésre, sem a lövésre : de ha nyúl ugrott na már akkor vége volt mindennek, feledte múltját, testvéreit, jelenét s ekkor nyúl kópévá — karrierré változott, mert még szép hangokat is adott. Magamról hozva következtetést, talán minden vadász — az erdei szalonkát kivéve — a fogolyvadászatban leli legtöbb szenvedélyét. Magam is tehát jobbra balra kérdezősködtem, hol kaphatnék vehetnék valami jó vizslát? Szerencsémre eladó jó vizsla igen sok volt. Az előleges dicséreteket elhallgatom, de talán már elé sem tudnám sorolni. Egy városban két hírneves vizsla lévén eladó, ezek tulajdonosával egy esztendős vágásba, hol pár főt foglyot tudtunk tanyázni, öszszejövetelt rendezénk, hogy úgy mondjam : „kutyapróbára." A színhelyre én hamarabb érvén ki, unalmamban a cserje árkán mászkáltomban csakhamar egy nagy főt fogolytanyára bukkantam, melly legfelebö két napos lehetett. Na gondolám, foglyunk már lesz, csak vizsla legyen. Ezalatt megérkezett a vizsla és tulajdonosa. Hárman vadászok szélt fogtunk, közbül menvén a tulajdonos kedves Mirandájával. Fél óraikeresésután—ameddig a kutya meglehetősen engedelmeskedett a parancsnak— Miranda egy bokor tövében czövekkint megáll. Jól van, gondolám, szagra s nem nyomra keres bizonyosan. Illő távolságra kört képezve vártuk az eredményt; „weiter, weiter"—mire Miranda megcsóválván szép lompos farkát, „weiter" is ment, mintha semmi sem történt volna. Ej, valami egérbüz úté meg orrát, mondja a tulajdonos. Mentünk tovább, de ismételt szép állása újra csütörtököt mondott, A cserje más oldalán azonban kimutatta Miranda tehetségét, mert igaz, hogy jól állott, de csak akkor, midőn már a fót fogoly jobbról balról felkelt az orra elől. A szegény kutya ekkor lehasalt s olly kérő tekintettel nézett reánk, mintha mondani akarná : „Bocsánat, ha tudtam volna, hogy itt a fogoly, bizony megállottam volna, de hiszen engem csak ház díszéül tartanak inkább, mint vizslának s ba jó is volna orrom, a vízi vadászattal már rég elromolhatott az!" Az eladó vizsla tulajdonosát nem akarván megszomoritani, okul azt adám, hogy bizonyosan valami időváltozás kő vetkezik be, vagy egészségi baja vau Mirandának, azért nem érez. Csakhamar a fönnebbi vadászat után, Bábit a második hírneves eladó vizslát vittük próbára, szintén fogolyra, csak hogy a vadászat tengeriben történt. Megvallom , nehéz feladat e kutya tulajdonát leírnom, bármennyire is óhajtanám ezt. Legjobban közelitem meg a valót, ha azt mondom, hogy a Bábit a vadászat kezdetén és végén láttuk csak. Mert e kutya, a mint szabadban érezte magát, nyakába vette a tengerit, abban jobbra balra előre hátra soha közelebb 100—120 lépésnél szélvész kint törte döntötte ki a növényeket, legkevesebb gondja lévén arra, liogy t reánk ügyeljen. Allott-e nem-e ? nem tudom, annyi bizonyos, hogy egy felvert fót fogoly felénk repülvén s abból egy leesvén, ott termett „előhozni." Na hiszen elő