Vadász- és Versenylap 4. évfolyam, 1860

1860-02-10 / 4. szám

55 káig kellene a farkasokra várnunk, legyen min felmelegedhessünk ; azután kiadá utasításait. Körülbelül 10 óra lehetett, midőn elindultunk teljes öntudatával ama biztosságnak a leendő eredményben, mellyet illyenkor minden vadász érez; s melly, bármennyiszer csalatkozzék is benne : mindig újra meg újra felébred lelkében. Kalauzunk, az említettem brassói polgár szolgája, elvezetett a helyre : hol véleménye szerint legelőbb kaphatnók a farkasokat lövésre ; s ott mindenikünk egy-egy terjedelmes tölgyfa mögé meghúzván magát, csendesen vártunk. A „fekete templom" óriási harangjairól egyik óra másik után elkondult s már éjfél után lehetett az idő, a nélkül, hogy várakozásunknak valami eredménye mutatkoznék. Egyszerre mindig közeledő törtetést gondolék hallani az ágak között, (legszélről levén ép a sűrűség mellett) s azonnal megkapott a vadászláz, mert ez leende legelső farkasom. Szivem hangosan dobogott; halántékaim körül az erek megdagadtak ; litereimben a vér olly hevesen járt, hogy kezeim reszkettek bele : s a mély csendben minden egyes vérfolyam tolulását agyamban zúgni hallám. A zaj lassan, de mindig közeledett; mig végre az erdő szélén megjelent várakozásaim czélja : egy bozontos nagy farkas, alig 25—30 lépésnyire tőlem. Felemeltem puskámat s minthogy a vadászláz már elhagyott; ovatosan és pontosan irányoztam és pedig olly jól : hogy tökéletesen meg valék győződve lövésem leendő sikeréről. A hold fényesen világított s olly tisztán láttam remélt prédámat, hogy minden egyes szőrszáláról képes leendék elmondani fehér volt-e vagy fekete ? Társaimnak semmi neszét sem hallám, mert ők bár látták a farkast : olly távolra voltak tőle, hogy nem lőhettek reá. Puskámdurrant — azaz hogy nem durrant biz az, hanem nagy boszúságomra csak csettent; s mire lőkupakom felvillanása után szememvilágát ismét visszanyeréni: farkasom már talán a Czenk tetején rázta borzas bundáját. Telve haraggal és boszúsággal, hogy már kezeim között vélt vadam illy egyszerű és könnyű módon menekült, a nélkül, hogy még csak egy karczolást is kapott volna , vállamra vetém fegyveremet s felkeresém társaimat, kik hallván lőkupakom csettenését s egyes kiejtett bosszús szavaimat: hangos hahotával fogadtak s a kulacshordó vigasztalásúl egy korty szilvaszesszel kinált meg. Számhoz emelém a csutorát, de semmi módon sem érezhetvén nyelvemen tartalmának ismert csipös izét; nagy kedvem volt azt társaim valamellyikének visszaadni azon meggyőződésben, hogy bolondot űzetnek velem: de mérsékelvén haragomat, nehogy nevetségessé tegyem magamat; azt mondám csak, hogy : „ugyan keveset hagytak fönn a szilvaszeszből számomra; de aránylag lövésem eredményéhez ez is elég volt" mig magamban az egész társaságot a Czenk tetejére átkoztam , brassói szokás szerint. „Hogy lehetett ez kevés ? hisz több egy fél kupánál vala benne" szóla egyik társam „magam pedig, Isten látja lelkemet, egy árva kortyot sem ittam belőle; valamint mást sem kínáltam." „Úgy hát nem tudom" szólék még mindig gyanúsan „hova lehetett a szilvaszesz, mert abban a kulacsban csak egy drága cseppnyi sincs."