Vadász- és Versenylap 4. évfolyam, 1860

1860-12-20 / 35. szám

566 mellynek torkolatába futott be az erdőcske túlsó része —Sz. főhadnagyot mz erdő felső részén helyezvén el fél széllel, magam a bal oldalon foglaltam helyet jó széllel, a szánt az erdőkerülőhöz küldvén be. Ott álltunk viradtig; sokat fáztam, sokat csalódtam, a hóból kimeredő kis fekete bokrocskákat minduntalan mozgó tárgyakúl tekintve, míg va ahára viradni kezdett s ekkor csodálatunkra látjuk, mint jön az ott nem igen siirün tenyésző nyúl, a terület kicsinységéhez képest nagy számmal az erdőbe. Sz. főhadnagy lőtt először s két lövésére egy az én két lövésemre pedig két nyúl esett; de nem voltam többé képes újra tölteni, mert annyira átfáztam a dermesztő hidegben , hogy meredt ujjaimat alig érezem — s fegyveremet letenni és kezeimet hóval dörzsölni kényszerültem , míg társam ugyanazt tevé s e mellett tánczolt is , mintha a legszebb csárdást húznák, azonban fogadta, hogy soha többé illy lesre nem jő. E közben világossá viradt, a bérlő legényemmel hozzánk csatlakozott rókát ők sem láttak. „Szánkázzunk ide s tova, szólt ekkor a bérlő; a rókák — úgymond, illy nagy hidegben délig, sőt egész nap ezirkálnak, mert éhesek; így még leghamarább érünk czéit." A bérlő tanácsát elfogadva befogattunk a szánba s fél nyolczkor indúlván alig bocsátkoztunk le az emiített völgybe s alig maradt mögöttünk az erdőcske, midőn legényem a lejtőn egy rókát lát meg. De ugyanazon pillanatban agaraim egyike is meglátván a rég lesett ravaszt, kiszökött a szánból — legényem megakarja fogni s rá kiált, mire a róka neki iramodik. Elbocsátám ekkor a másik nyugtalankodó agarat is, mindketten gyönyörűen hajtják a rókát, de ez nagy előnyben lévén, a dombon lyukába menekül, agaraim pedig szaggatott véres lábakkal térnek vissza. Már magam is kételkedni kezdtem szerencsénken; a tünö remény azonban újra éledett, midőn tovább haladva ismét t gy rókát pillantunk meg. Ez már távolról futásnak inoúlt s alkalmasint tapasz'ait hajtott példány volt, melly (az agaraszat e neme : szánon , rókákra, Gallicziában szokásos lévén) egyszer másszor meneklilheiett már hasonló veszély elöl. Agaraimat erre nem is bocsátóm; a futó azonban útközben egy más — künn fekvő rókát ugratott fel s míg az első az útnak szaladt, hol szemközt jövő parasztok riasztá; tl, az utóbbi a kis erdőbe futott s minthogy itt a Dérlő állítása szerint lyuk nem létezett, elhatároztuk, hogy leszállunk s míg a bérlő, kocsisa és Sz. főhadnagy áthajtják az erdőt, azalatt én puskával s legényem az agarakkal az erdőnek a völgybe nyúló túlsó részét álljuk el. Úgy lön s aiig léptek a hajtók az erdőbe, durran a fegyver, mellyet Sz. egy felugró nyúlra sütött el — s erre mindjárt tőlem vagy száz lépésnyire kibukik a róka. Lőnöm nem lehetvén, hajrá t kiáltok; legényem elereszti a kutyákat, ezek megpillantják a rókát, utána iramodnak, beérik, forgatják, eitiinnek szemeink elől a vöigyhajláson — s midőn legényemmel utánuk megyünk, kutyáim ott feküsznek, az egyik vérző szétharapott orral s róka nincs sehol. Vizsgálódva rájövök, hogy az üldözött egy kotorékba (Noihbau) menekült, mellynek ágazatai nem lévén, oda kellett szorúlnia A roppant hideg daczára eltökéllém , hogy kiásatom ö ken.ét s e védett ma-