Vadász- és Versenylap 4. évfolyam, 1860
1860-09-30 / 27. szám
439 negén rángatni mindaddig, míg az kezébe szakadt. Ismét más és jobb módot kelle keresnie. Egy kecskegidót visz magával leshelyébe, a szomszéd bokorba, auyját pedig kiköti a czövekkez. Ha a kecske hallgat, akkor kicsinyjét azonual kiáltásra nógatja, mire az anya nem késik felelni. Mikor azután a szegény kecske, nehogy magához csalja a párduczot, mellyről tudja, hogy nincs messze — elnémul: a nógatott gidó megkettőzteti mekegését, mire az anya, a borzalom hangsúlyával válaszolván, mintha eszélyt és csendet parancsolna, anyai készsége éltébe kerül. — Azonban a vadász, ki a gidót tartja, szintén csalétkül szolgál, mert a párducz, a helyett, bogy a kecskét ragadná meg, könnyen a bokorba rohanhat, hol a gidó rí, s ezt valamint az embert ki őt ríkatja, megsemmisítheti. Hogy e vadászatok ollykor szomorú véget érhettek volna: gondolható ; de néha vígságra s nevetésre is adnak okot. Egy éjen, a hosszas várakozásnak egy éjén, a vadász fülelvén s szemeit a csendes setétségbe meresztvén , hirtelen összerázkódik : a kecske megmozdult s lebegett; egy határozatlan alak vetette magát reá: ez kétségkívül a régen várt párducz lesz. Bombonnel gondos elővigyázattal, nehogy az öt fedő levelek megzörrenjenek, fegyverét vállára emeli; jobb orezáját a puska agyára fekteti; keresi a czélpontot; irányoz A csoport mit a csalfalat s annak megtámadója képeznek , csak határozatlan körrajz ; a vadász háromszor illeszti ujját a ravaszra s mindannyiszor, nem bízván eléggé lövésében, ismét enged; de illy helyzetben nem maradhat tovább a fenevadnak veszélyes szomszédságában; elhatározza magát a lövésre, ha csak vaktában is; a csoport összerogy, az ólom talált. Misem mozdul; a szörnyeteg össze van zúzva. A győztes elöjö búvhelyéből, büszke örömmel s kimért léptekkel közeledik; még egy lépés s érintheti, felismerheti zsákmányát. A holdnak egy sugara kilövel a felhők közül s a hullákra esvén, élénken világítja azokat s a rettenthetlen vadász dermedt kecskéjének élettelen testén', egy vén baknak, a nyáj nagyapjának hulláját ismeri fel. Egy másik éjen Bombonnel bizonyos buzgólkodó párduczra volt lesen, melly ökrökben s lovakban nagy vérontást vitt véghez, de csupa kedvtöltésböl, mert megfojtott zsákmányát tovább meg sem érintvén, azt az arabok szerint rbamadanúl használá. A mint ez a csalfalatra érkezett, a vadász mögötte mintegy 100 métrenyire ismét rekedt orditozást hallott, melly egy második párducz közeledtét jelenté. Váljon kettős zsákmányra teend e most szert? Nem; még ennél is többet várhat : a második párducz mögött 25 lépésnyire újra hallszik dühös mormolás. Hárman voltak; ez mindenesetre több volt az elégnél. A vadász arra gondolt, hogy e vidék igen vaddús — midőn az elsőt követő két párducz egymást felfalni készült. Boszuságábau, mellyel azonban más részt nem sokat törődött, látá, hogy az ájtatos böjtölő párducznak két udvarlója van, kik kegyeért egymással párbajba ereszkedtek. E magánvita azonban nem engedé, bogy a közellevö kecskére s emberre essék figyelmük , miért is az utóbbiak liálát adhatának a jó nőstény kaczérkodásának. Hány egyéb érdekes részletét kalandjainak beszéli még el Bombonnel! Azonban könyve feletti értekezésünket korlátoznunk kell s azt, a vígjáték mellett még a szomorút is felmutatván, bezárandjuk; mert olvasóinkkal nem akarjuk elbitetui:
