Vadász- és Versenylap 4. évfolyam, 1860

1860-09-30 / 27. szám

440 hogy a vadászatok mindig csak kedvtöltések s jóizü nevetéssel vagy diadalénekkel végződnek. Egy párducz a csalétekre rohant; ugyanazon pillanatban két lövés durran s mind a kettő talál; de e lövések kissé hevenyében s kedvezőtlen körülmények alatt történtek. Az ólom sem a szivet, sem a velőt nem érte, csupán az állatnak két első karmát zúzta össze. Dühének erejével a párducz felemelkedik, nagyot lódit testén s a vadász, mielőtt kitérő mozdulatot tehetett volna, hanyatt dől a kegyetlen állat súlya alatt. Ha karmait használhatja, a vadász veszve van ; de szerencséjére e gyilkos karmok véresen függnek az összezúzott lábakon. Azonban fogai még megvannak s így befalj i annak egész fejét, de a vadász még mindig szerencsés, mert kétrétű csuklyája a fogak összeszorulásának ellentáll; Bombonnel végre megragadhatja ellenségét s ezt a kétségbeesés megfeszített végerejével magán át egy mély árokba veti. Egyébiránt nagy ideje is volt már, mert ereje fogyni kezdett. — Rútul el volt torzítva: egyik karjáról a bőr le volt szakítva, feje telve volt sebekkel. De meggyógyúlt s drágán vette meg sebeinek árát a corsói párducz nővérén. Hol a párduezölő csak bajjal szabadúlhatott meg: ott mások, kik kevésbé ügyesek, kevésbé szerencsések voltak s nem annyira birták pártfogását Mohamednek, mint Bombonnel Sz. Hubertét — éltöket közönségesen az aránytalan liarczban hagyták. Egy nő, egy előkelő delnő akart egyszer e veszélyekben részt venni. Csodáljuk őt, de valóban nem tudjuk váljon utánoznók-e ? Hisszük, hogy ha felöltöztetnének zuávnak s valamelly szép napon midőn a nap áttörvén sugaraival a füstföllegeken , aranyozza a zászlókat s emlékeztet a bonra, mellynek három színe ott lobog előttünk, hisszük, hogy akkor elvezethetnének s oda állíthatnának minket is az ágyuk bömbölő torka elé, mint bárki mást: de éjjel, a löporszag és nagy eszmék lelkesítő hatása nélkül magunkat egy kegyetlen fenevad karmai alá vetni aligha kissé nem haboznánk, s ha e halálnem igen ritka s eléggé költői is mindemellett előbb gondolkodnánk. Az arabok, kik a veszély költői oldalára nem sokat adnak, szintén nagyban csodálják a szívet, melly azzal daezol, a biztos fegyvert melly abban győzelmeskedik. Bombonnel és Gérard megnyerték bátorságuk s tett szolgálataik által háláját s elismerését a duarok lakóinak, kiket ezen, eddig legyőzhetlennek hitt ellentől megszabaditának. Olvasván a feldicsőitések leírását, mellyekben e két jeles vadász részesült, visszatér emlékünkbe Virgil Aeneisének ama szép része, hol Herculesnek Cacus elleni harczát s az ausoniaiaknak bálatelt örömét festi elénk. Ugyanazon egyszerű, természetes ömledezés tiinik fel ezekben is. A rettegett fenevad, mellyhez közelitni nem mert senki, meg van halva! itt fekszik a pusztító, a rabló, a vérrel elárasztott talajon ! A nép csoportosul körüle s fenmaradt félelmével csak messziről meri nézni; de az nem mozdúl többet, csakugyan vége van s így már közelebbről is merik szemlélni, végre érintik, szitkolják, visszakérik tőle zsákmányait; mindenkinek van követelni valója: az özvegy egyetlen kecskéjét, vagy épen egyetlen fiát;