Vadász- és Versenylap 4. évfolyam, 1860

1860-09-10 / 25. szám

395 hamar felmelegített. A rónaság úgy szólván telve volt reznek és hubara túzokokkal, de az előbbiekre nem lőttem, mert vadban bőségünk volt, az utóbbiak pedig felém nem jöttek; Monjoles kettőt hibázott, egyet azonban lelőtt, de ennek is egy arab tüstént elvágta nyakát, hogy így a mohamedánoknak ehetővé legyen; minek magam épen nem örvendtem, mert az most már a kitömetésre nem volt alkalmas. Egy római ház romjaiban, a Djebel-siabid lábján reggelizvén, elindultunk pásztázva a halfában, magam gyalog, a többiek lóháton. A spahis-k egyike előtt, kinek neve Ali-Bei Amer, 4 bivaly-antilope (antilope bubalus) kelt, mellyek azután balra egy domb túlsó oldalára menekültek; sajátságosnak tünt fel előttem az, hogy egy erős vén bak vezette a csapatot , ezt követte egy gyengébb ünő, míg hátul egy más ünő jött egy gödölyével. Meg valék győződve, bogy a domb túlsó oldalán ismét megállottak s így a balfában mászva (szelünk jó volt) könnyen lövésre kaphatók lennének. Puskám öreg göbecsre volt töltve ugyan, de golyók is levén nálam, mondám Monjollesnak, hogy a töltést kiveendem s neki is adandók golyókat, hogy így vele együtt lophassuk meg antilopéinket; ő azonban ebbe nem egyezett, sőt inkább felszólított, hogy mielőbb ülnék fel s mentül gyorsabban lovagolnék a hegynek, hogy őket még a túloldalon lephessük s minthogy azonnal sarkantyúba is vette lovát, nem maradt egyéb hátra, mint ez alattomos vadászatban szintén részt vennem. Felültem tehát szürkémre s más irányt véve, iparkodtam lövéshez juthatni és valóban nem is csalódtam, mert felérvén a domb csúcsára, csakugyan előttem állottak, nem messzebb mint 80—90 lépésnyi távolban; azonban csak göbecs volt fegyverem csöveiben, mert Monjolles nem hagyott időt a töltés kivételére s ezenkívül lóháton valék. Monjolles, ki nálam 300—400 lépésnyivel felebb ment, még alig látá őket, a mint már lövését durranni hallottam, melly lövésre azonban az antilopék meg nem futamodtak s csak midőn szelet fogtak , kezdtek el ismét ügetni előbbi, a mi vadunknál nem szokásos menetrendiikben. A bivaly-antilope olly benyomást tett reám, mintha, kis ökröt láttam volna ! lófővel; ügetése nehézkes, esetlen, mint a marháé, irama azonban könuyü, kecses, hasonló a mi fővadunkéhoz s úgy hiszem gyorsasága is, mint a Sahara lakójaé s olly állaté melly a sikon tartózkodik, reudkiviili. E négy, úgy látszott nekem mintha csak elriasztva a többitől, a domboni halfában pihent volna, hogy azutánj ismét a tunisi Sahara végetlen sikjait, hol ez állatok nagy számban találkoznak, elérhesse. A Sahara északi szélén tulajdonkép ritkán jönek elő, s leginkább a L'Aghuat, Ued-Rhadamas és az egyenlítő között eső tájakat lakják. A Jó remény fokánál találkozó válfaj ezekhez igen hasonló, azt azonban az ujabb időben „antilope chama"nak nevezték el. Miután Monjolles e szép és ritka vadat, mellyet minden balszerencsém daczára ez egyszer bizonyosan lövésre kaptam volna, előlem elriasztá, nem vala többé kedvem vadászni s így a duar felé vezető útra léptünk, melly előbbinek halfa tüzét már messziről láttuk füstölögni. Útközben egy római városnak romjait értük, mellynek legalább 15—20,000 lakója lehetett; most azonban nyárban e vidéket még a beduinok sem lakhatják, annyira megboszulta az erdő kiirtását a viznek és esőnek hiánya. 25*