Vadász- és Versenylap 4. évfolyam, 1860

1860-09-10 / 25. szám

394 indultunk s 24 lovasból álló csapatunk a kis Atlászon nem sokára áthaladván , az Ain-scbahonnál éji tanyánkat felütöttük. Az éj, bár a kis Atlásznak déli ereszén tanyáztunk s csak két nappal előbb a Samum dühöngött, mégis igen hideg vala. Estebédünk vadból, és pedig nyálakból, (lepus aegyptiacus) saharai veres szirti foglyokból, (perdrix petrosa) s reznek — túzokokból állott, mellyeket rövid idő alatt, 24 embernyi csapatunknak elégséges mennyiségben lőttünk; vaddisznókat is nyomoztunk s láttunk is, minthogy azonban a lesvadászat itt lehetlen vala, lőnünk belőlük nem lehetett. Másnap hajnali szürkületkor a tunisi területre mentünk át, (bár e vidéken a határok nincsenek is bizonyosan meghatározva, a DjebelNurh-t a nememschák mégis Tunishoz tartozónak tekintik) s egész nap menvén, este egy, a tunisi beynek adóköteles osztályhoz érkeztünk, mellynek tagjai nagyon csodálkoztak ugyan az első idegenek látásán, de minthogy Gebah-t ismerék, igen jól sőt barátságosan fogadtak. A következő napon ismét a nememschák területére léptünk s egy meredek hegygerinczen, mellynek erdeje a múlt nyáron leégett, áthaladván, két arabiai antilope (antilope arabica) kelt előttem és Pelissier előtt, azután Breuner felé távozott. A spahis-kra kiáltottam, hogy ne lőjenek, meg levén győződve, miszerint az antilopék, ha őket nem zavarjuk, bizonyára lőtávolban jövendnek barátomra; ezek azonban nem hallgatván szavamra, mintegy 100 lépésnyi távolból 10—12 lövést tettek eredménytelenül, minek következtében barátomnak, ki a pásztázásnál a legszélső balszárnyat képezé, legalább is 200 lépésnyiről kellett iramban lőnie s így ö szintén hibázott. Este ismét ellátva ehető , de — sajnos — csak apró vaddal, a nememschák egy kis duarjánál, a hegység aljában állapodánk meg, hol az éjet is töltöttük. A Djebel-Bou-fua, máskép Si-abid, csak 4—5 órányira esett tőlünk s láttuk is bosszú, kopár sziklákból álló gerinczét, míg lejtői erdővel valának benőve, lábját pedig sürü halfa födte. Azon meggyőződésben: hogy itt igen sok vadnak kell lenni, kérdeztük Gebah-t, nem mehetnénk-e e hegyre vadászni; ő azonban kérésünket megtagadá, mondván: hogy a Nememscha törzsnek legfőbb szentje Si-abid e hegynek csúcsán van eltemetve, hol ő az előtt mint remete lakván, egy holló hordott neki naponkint húst s egy Gülb (szellem) öntött számára mindig vizet a sziklának hasadékába. E hegy azóta az ö szellemének levén áldozva, szent, s igy azt nem szabad vadászat által megbecsteleniteni ; miért is a nememschák még marbájukat sem hajtják oda legelni s így e helynek, nézetünk szerint valóságos vadaskertnek kellett lennie. Ennek következtében, — minthogy más nap a borzasztó hideg északi szél miatt Breunernek s Pelissiernek nem volt kedve korán indulni, hogy Gebah kaidnak csak néhány mértföldnyire fekvő duárjába mennénk s inkább melegebb időt akartak bevárni — a velünk levő spahis-k parancsnoka, de Monjoles elhatározta : hogy alattomban s loppal 5 spahis kiséretében a Djebel-siabidra vagyis Bou-fuara fog lovagolni s ott vadászván este a kaid duarjában a többihez csatlakozandik. — 'A kaidnak azt mondtuk : hogy más uton menendünk, gazellákat keresendők. Mikor elindultunk még setét s igen hideg vala; a felkelő nap azonban csak-