Vadász- és Versenylap 4. évfolyam, 1860

1860-08-30 / 24. szám

378 tartósan esett: hogy csak napnyugotkor érhettük el a bn-zekhri-i franczia gyarrnatosok egyes lakait. Gachmüd csatlakozni s a szirteken vadászni akart velünk, azonban még útközben hirét kaptuk, hogy Ein-Bedah-ban fog reánk várakozni; minélfogva más nap reggel, a nélkül hogy vadásztunk volna, hajnalhasadtakor szokás szerint útnak indultunk : hogy Djebel-Mulbraghit még elérhessük. Az idő szép és meleg volt; ezenkívül tudván, hogy Djebel-Mulbraghiban épen egy Bordj-t (erődített fogadó 6—7 emberből álló őrséggel) építenek, búst nem vittünk magunkkal, annál kevesbé: mert útközben reznek túzokokat, vagy ba ezeket nem — vékony csőrü g riser eket (numenius tenuirostris; arabul: bum-sidla) reméltünk lőhetni s láttunk is több nagy folt túzokot, mellyek épen Sudanból s aTuaregek és Fe labták kevéssé ismert országaiból jöttek nyári lakukba , a Cbalába vonulandók; lőnünk azonban nem sikerült belőlük, mert először messze keltek — s ba kopár homokon, vagy murvás helyeken jelentkeztek , kiáltásuk mint „roaid" hangzott, miért is őket az arabok igy hívják, kiknél az elnevezések átalán többnyire hangutánzásokból (onomatopoeia) állanak s így a reznek túzoknak „roiad", a tőke ruczának „l'brak", a vékony csőrü g r i s e r n e k „bum-sidla", a seregélynek „zorrzov" a neve stb — ba pedig felkeltek, azonnal ismét sürti halfa fűben telepedtek le és sehogy sem lehetett őket újra felrepülésre birni. Vékony csőrü gr is erek, mellyek bár a gázlók rendébe tartoznak, lényegileg mégis a sivatag lakói, ezerenkint voltak itt s ezek a górlábu szalonkák természetét annyiban meg nem tagadják : hogy szintén nagyon félénkek. Egyszer a többi közt a hubara túzokoknál szokásos cselünket használván, báromszögbe szorítottuk őket, hogy könnyebben lövésre kaphassuk sitt reám is jöttek, de minthogy eléjük lovagolván, vágtatva kellett lőnöm: a több százból álló felhő sűrűségű rajból, mellybe csak úgy vaktában lőttem, egyetlen sem esett, s így leendő ebédünk miatt aggódó barátomnak, Breuner grófnak méltó szemrehányásait kiérdemeltem. Egy szóval egész DjebelMulbraghiig semmit sem lőhettünk, e helyen azonban 2 órakor megérkezvén, a „brodj" falait már körülbelül 5 lábnyi magasságra felépítve, de a munkások kőzött a legnagyobb szükséget találtuk, mert ezek utolsó két hegyi antilopéjöket ép most költötték volt el s ügyetlen vadászok levén, sok lövöldözésük által minden nagyobb vadat, mi különben e hegyek között nagy számban tartózkodik, elriasztottak. A várnokkari őrmester, ki a muukálatok felügyeletével vala megbízva, szintén nem volt semmi élelemmel ellátva s így míg bús sziike miatt Breuner gr. barátom száritott zöldséget főzött, magam lesre mentem: hogy, ba csak lehetséges, valamit lőhessek, hol azonban még inkább meggyőződtem arról: miszerint a sok lövöldözés e tájról minden vadat elriasztott, mert még csak egy sakált (canis aureus ; arabul: dzib) sem láttam ; miért ís megfogadtam, bogy a civilísatio közelében soha sem teendek többé vadászkisérletet. Sátor nem volt velünk; málbánkat pedig, ne hogy annyira terhelve legyünk, Constantineból Bonéba küldtük , hogy azt innét magunkkal vibessük Tunisba, mi utunknak legközelebbi czélja vala. Az est hűvösen állott be; a riaeb (északi szél) mindig erő*ebb s hidegebb lett,