Vadász- és Versenylap 4. évfolyam, 1860

1860-08-30 / 24. szám

378 tartósan esett: hogy csak napnyugotkor érhettük el a bn-zekhri-i franczia gyarrna­tosok egyes lakait. Gachmüd csatlakozni s a szirteken vadászni akart velünk, azon­ban még útközben hirét kaptuk, hogy Ein-Bedah-ban fog reánk várakozni; minél­fogva más nap reggel, a nélkül hogy vadásztunk volna, hajnalhasadtakor szokás szerint útnak indultunk : hogy Djebel-Mulbraghit még elérhessük. Az idő szép és meleg volt; ezenkívül tudván, hogy Djebel-Mulbraghiban épen egy Bordj-t (erődí­tett fogadó 6—7 emberből álló őrséggel) építenek, búst nem vittünk magunkkal, annál kevesbé: mert útközben reznek túzokokat, vagy ba ezeket nem — vékony csőrü g riser eket (numenius tenuirostris; arabul: bum-sidla) reméltünk lőhet­ni s láttunk is több nagy folt túzokot, mellyek épen Sudanból s aTuaregek és Fe labták kevéssé ismert országaiból jöttek nyári lakukba , a Cbalába vonulandók; lőnünk azonban nem sikerült belőlük, mert először messze keltek — s ba kopár homokon, vagy murvás helyeken jelentkeztek , kiáltásuk mint „roaid" hangzott, miért is őket az arabok igy hívják, kiknél az elnevezések átalán többnyire hang­utánzásokból (onomatopoeia) állanak s így a reznek túzoknak „roiad", a tőke ru­czának „l'brak", a vékony csőrü g r i s e r n e k „bum-sidla", a seregélynek „zorr­zov" a neve stb — ba pedig felkeltek, azonnal ismét sürti halfa fűben telepedtek le és sehogy sem lehetett őket újra felrepülésre birni. Vékony csőrü gr is erek, mellyek bár a gázlók rendébe tartoznak, lényegileg mégis a sivatag lakói, ezeren­kint voltak itt s ezek a górlábu szalonkák természetét annyiban meg nem tagad­ják : hogy szintén nagyon félénkek. Egyszer a többi közt a hubara túzokoknál szo­kásos cselünket használván, báromszögbe szorítottuk őket, hogy könnyebben lö­vésre kaphassuk sitt reám is jöttek, de minthogy eléjük lovagolván, vágtatva kellett lőnöm: a több százból álló felhő sűrűségű rajból, mellybe csak úgy vaktá­ban lőttem, egyetlen sem esett, s így leendő ebédünk miatt aggódó barátomnak, Breuner grófnak méltó szemrehányásait kiérdemeltem. Egy szóval egész Djebel­Mulbraghiig semmit sem lőhettünk, e helyen azonban 2 órakor megérkezvén, a „brodj" falait már körülbelül 5 lábnyi magasságra felépítve, de a munkások kő­zött a legnagyobb szükséget találtuk, mert ezek utolsó két hegyi antilopéjöket ép most költötték volt el s ügyetlen vadászok levén, sok lövöldözésük által minden nagyobb vadat, mi különben e hegyek között nagy számban tartózkodik, elriasz­tottak. A várnokkari őrmester, ki a muukálatok felügyeletével vala megbízva, szin­tén nem volt semmi élelemmel ellátva s így míg bús sziike miatt Breuner gr. bará­tom száritott zöldséget főzött, magam lesre mentem: hogy, ba csak lehetséges, valamit lőhessek, hol azonban még inkább meggyőződtem arról: miszerint a sok lövöldözés e tájról minden vadat elriasztott, mert még csak egy sakált (canis au­reus ; arabul: dzib) sem láttam ; miért ís megfogadtam, bogy a civilísatio közelé­ben soha sem teendek többé vadászkisérletet. Sátor nem volt velünk; málbánkat pedig, ne hogy annyira terhelve legyünk, Constantineból Bonéba küldtük , hogy azt innét magunkkal vibessük Tunisba, mi utunknak legközelebbi czélja vala. Az est hűvösen állott be; a riaeb (északi szél) mindig erő*ebb s hidegebb lett,

Next

/
Thumbnails
Contents