Vadász- és Versenylap 4. évfolyam, 1860

1860-07-10 / 19. szám

299 kitűnt, két előlábának csülkeit lőttem el — s ő nem tudta honnan jött a lövés, akár azt hihette, bogy a kecske pattant el körmei közt. Legkisebb mozdulatom reám vonhatta figyelmét s így az ész azt parancsolá, hogy meg se mocczanjak: én azonban meglepetéstől tartva, fel akartam emelkedni a bokorból, hogy ura legyek a helyzetnek s második csővemet is kilöbessem. Egy ág ruhámba akad , nem enged felállnom s vissza leülni kényszerit. A ravasz állat az ágesörrenésre meg se mozdul, hangot sem ád — egy perez teljes csendességben múlik el s én nem látva nem hallva semmit, a párduczot megdermedettnek gondolom. Guggolva s lehető legovatosabban jövök elé a bokorból, puskámat lefelé tartott csövei két kézre fogva, ujjammal a második ravaszon : midőn a párducz öszszevonva magát, hátulsó lábai segélyével basán csúszva felém szökell. Én fegyverem második csövét fejének irányozva sütöm el; de a gyorsaság mellyel felém érkezik olly nagy s az árny sötétsége olly vastag, hogy elhibázott lövésem a földbe fúródik s a csővég lángja a vad nyaka szőrét perzseli meg. Az iszonyú állatot ez még dühösebbé teszi: reám veti magát s ugy ledönt lábamról, mint ezt egy gözmozdony tehetné. Hanyatt esem s alája kerülök, vállaimmal a bokorra dőlve, melly imént leshelyem volt. A párducz fojtogatni kezd s nyakamat mondbatlan dühvel harapja. Szerencsémre ezt kabátomnak az éjjeli hideg miatt felhajtott gallérja és köpenyem annyira mennyire védi. Balkarommal magamat védelmezni s a párduczot visszalökni iparkodom, jobb kezemmel pedig minden áron az alám került vadászkést elővonni törekszem. De a párducz védekező balkaromat összevissza harapja, aztán arezomba kap s felső fogsora homlokomról orromra pattan, balszemembe mélyed és pofacsontomat szakasztja be. Egy kézzel lehetlen lévén a borzasztó fenevadat visszatartani, abban hagyom a vadászkés hasztalan keresését s két kézzel nyakon ragadom őt. Ekkor rézsút harap arezomba s pofámba mélyesztve roppant fogait, betöri állcsontomat. Ennek recsegése olly fájdalmasan hat agyvelömre, hogy egész fejemet összezúzottnak hiszem. Arezom szájában van, melly bői forró, büdös pára gőzöl ki; kalapvastagságú s fatörzs keménységű nyakát két markom szorítja a kétségbeesés erejével — s így sikerül iszonyatos fejét az enyémtöl eltávolítani. Újra bal karomnak esik s ebbe négy roppant lyukat harap. Még mindig hanyatt feküdtem a szakadék szélén, lábaimmal fel-és fejemmel lefelé, ezombjaim közt a reám nehezedő párducz hátsó lábaival, mellynek rettentő ordításaira a négyszáz métrenyire lévő arabok és marháik nyárfa levélként remegtek. A vadállat ismét arezomnak esik; én visszalököm; megújítja a támadást, pillanatra kisiklik két markomból s ekkor fejem felét kapja be. A végpercz kétségbeesése minden fennmaradt erőmmel egyesül, elrántom fejemet s rémitő fogai koponyámon csúsznak végig. E közhen olly hatalmasan emelem fel, hogy ő menekülni akarván, hátsó lábaival lökést ád testének s ez átbukva rajtam, a begyszakadék lejtőjére vetődik, hol —miután ellőtt első talpaival nem tarthatja magát, ordítva a fenékig zuhan le. 16*