Vadász- és Versenylap 4. évfolyam, 1860

1860-04-20 / 11. szám

169 _ \ I bői, oda lovagoltam, hogy megtudjam, miért nem lőtt előbb, mely esetben legalább is 5—6 darab maradt volna fekve. Nem sokára láttam, hogy állása egy tövisbokor mögé volt készítve, melly csak lapályos helyeken imitt-amott, de igen gyéren találkozik ; csak 3—4 hétig van levele s ezek azután elszáradván és lehullván, a bokor ismét egy évig t. i. a jövő tavaszig kopár marad; e bokor ritkán nő két lábnyinál magasabbra, hasonlít a kökényhez és szintén igen tüskés. A mint tehát a vadásznak két lövése után a gazellák barátom felé jöttek, ez a bokron keresztül kidugta fegyverét és eléjük akart lőni, de midőn a már alig- 20 lépésnyire lévő nyájra a ravaszt elbillentené, egy tüskés ág szőrűit a sárkány és a kupacshegy közé s az előbbiben megakadván, nem csupán a fegyver elsülését gátolá, de magát a fegyvert is csak bajjal tudta barátom sietségében a bokorból visszahúzni —- s igy, midőn ismét lőhetett, a gazellák már 60 lépésnyi távolra voltak tőle, minek következtében a lövés csak az utolsókat érte s kettőt el is ejtett, mellyeket egy arab lovára emelvén, a nem messze fekvő duarba vitt. Nem sokára ismét érkezett egy lovas, mondván : hogy közel egy nagy nyájat látott; csakhamar el is értük őket, egészen csendesek valának. Barátom és vadásza már feküvének, a mint egy 50 tevés karaván jött nagy hűhóval felénk. A tsausz intett és ,,Men Haked!"-et (félre az útból) kiáltott nekik, de hasztalanul; a sok zajra gazelláink megfutottak és szokásos gyorsaságukkal eltűntek ; mire nem tarthattam vissza egyikét azon honi ékesszólásoknak, mellyekkel hölgyek társaságában nem élünk s mellyel most bosszúmnak törtem rést. Az elállítással az idő elteilett s igy nem volt reményem többé gazellát lőhetni, mertmásnap távoznunk kellett, minthogy Sidi-Ben-Henni kaidnak duarjaazOhdonának ezen részét szintén elhagyni készült. Szerencsémre azonban csakhamar ismét látánk gazellákat még pedig egy igen nagy nyájat, talán ugyanazt, mellyet a karaván az imént elriasztott. Be is kerítettük őket szerencsésen, de aligha engem észre nem vettek, mert felém csak egy ünö közeledett köztem és a tsausz között, mellyre 60—70 lépésről lőttem is kétszer. Nem adott ugyan lővésjelt, mindamellett azonban (habár nagyon is jár reám a vadászláz s valamelly hatalmas kannal vagy bakkal szemközt jól össze kell magamat szednem, hogy el ne hibázzam, a mi szintén néha megesik : mégis mindig tudom hol fészkel golyóm) mindamellett mondom bizonyos voltam abban, hogy ez ünőt

6elejében találtam, ezenkívül a távolság nem nagy s a töltés erős volt, a gazella pedig érzékeny. Végre pár száz lépés után megállott, de nem rögtön, hanem las8udan elkezdett inogni s elesett. Erre lehető gyorsan újra tölték, hogy azon esetben, ha még feltalálna kelni, megadhassam neki a kegylövést; mi azonban nem lön szükséges, mert enélkűl is megdermedt, kampói igen szépek valának, annyira, hogy a tsausz őt .,Ibn-el-Chazal"-nak (minden gazellák anyjának) nevezé. Örömömet le nem Írhatom ; hetekig vesződtem hiában , de végre mégis lelő« hettem egyét e riadós állatoknak. Ezután a tsausz átvette a vadász fegyverét s a nyáj után lovagolván, hamar eltűnt szemeink elöl, mig a többi lovas a síkságon volt elszéledve. Valamennyien a kis duar felé tartottunk, hova az előbb lelőtt két gazellát szállították; az enyémet