Vadász- és Versenylap 4. évfolyam, 1860

1860-04-10 / 10. szám

150 _ még inkább hallgat, pang és hanyatlik a lótenyésztés. Nem számitva, hogy a középszázadok folytonospótlovazása Arábia lódús sivatagait is kimeríthette volna, váljon létezhetik-e ott ipar e nemben, hol az okszerű tenyésztést egy-egy csata megszakasztja s a ménest győzelmes ellen rebbenti szét vagy foglalja el ? S nálunk ez mindennapi volt. Jött a tatár, jött a török, rabolt sarczolt mind a kettő; a föld népe lovát nem tarthatá sajátjának; hiányzott az ipar ösztöne, a keresztezésben a gond és rendszer, a bánásmódban a tulajdon szeretete. A magyar ló faja egyre fogyott s minél inkább fogyott, azon arányban satnyáit is, mert idö előtt s minden szolgálatra kellett használni az elcsigázott lovat. Ezenkivül tömérdek idegen vér vegyült az eredeti fajba; az Anjouk korában nápolyi és spanyol, később lengyel, majd ismét nehézkes német tenyészlovak jöttek a fö árak méneseibe s innen tovább és tovább származván el, a sokszor czélellenes párositás a hanyatló magyar fajnak még inkább ártalmára vált, annyira, hogy tiszta magy^ivtfér ménest ez idö szerint bajos volna már felfedezni. Néha-néha látunk még elvétve egy-egy szép izmos lovat, mellynek sajátszerű feje, nyaka, szeme és testalkata a bevegyült fajok egyikére sem emlékeztet s melly első pillanatra az eszmét kelti : ez magyar ló! — beérjük azonban e sejtelemmel és senki sem fordít arra időt és fáradságot, hogy nyomára járva a talán századok óta folytatott beltenyésztésnek, egy olly faj újjászületését kezdeményezze, mellynek keleti jellegű hajdani kitűnőségéről kétséglink alig lehet. Közönséges lovaink hanyatlásának okát továbbá ama rosz kezelésben találom, mellyben az lígynevezett parasztlovak kevés kivétellel országszerte részesülnek — és itt helyén lenni vélem a kérdést, nem volna-e jutalmazó egy pályadíj kitűzése egy olly népszerű füzetkére , melly sok ezer példányban ingyen terjesztve oktatást adna a népnek a ló körtili czélszerü bánásmód, párositás, nevelés, használat sat. iránt ? Tudom én , hogy nagy részt az anyagi tehetség vagy a kereskedelmi iparösztön hiánya oka a földmivelőknél tapasztalt pangásnak, de arról is meg vagyok győződve, hogy az értetlenségnek is nagy része van a közönséges faj elhanyagoltságában s ezen egy kis felvilágosítás, serkentés vajmi jótékonyan segíthetne. Befejezésül s annak példájául, hogy sokszor milly csekélység képes egy mármár veszve hitt ló állapotát jobbra fordítani, a kővetkező esetet mondom el, melylyet egy igen tapasztalt lókedvelőtöl hallottam : Ismerőm, ifjú korában mint huszár hadnagy, Galiczia valamelly kaszárnyájában szállásolt. Szakaszának lovai között volt egy igen tüzes, különben jól idomított , de semmi fáradságot nem tűrő, igen sovány kancza. Elöljárói mind a hadnagyot, mind altisztjeit s ezek ismét egyetemben a szegény huszárt kire e ló bizva vala, nyakrafőre zaklatták, korholták, fenyegették, néha talán az „atyus", „kurta vas" és illetőleg a „mogyorófa argumentum" is beleszólott e zaklatásba, de mind hiában, szecskát vágtak a sovány lónak s azt, zabja közé keverték; a szénát, zabot az ö számára a többi lótól elfogták; a huszár olly takarmányt is hordott bőségesen , meliyet különben úgy hívnak hogy „ne nyúlj hozzá", kímélték, tisztították, egy szóval mindent megkísértettek , de a ló csak olly sovány maradt mindig mint annak előtte. Végre, midőn már szinte kétségbe volt esve a szegény hadnagy s már arra gon-