Vadász- és Versenylap 4. évfolyam, 1860

1860-01-10 / 1. szám

11 tékletlenséglik rendkívüli volt: Milon egy négy éves bikát karjain a küzdtéren végig hordozván, azt egy ökölcsapással megölte s egy nap alatt megette. Az illy falánkság azonban csak rövid ideig tartó erőt és élénkséget adott az atkletáknak s ők sem a háború nyomorait, sem valamely hosszasabb utazással járó kényelmetlenségeket nem valának képesek eltűrni. Testük idomtalan lusta ; lelkük elkorcsosult és érzéktelen ; gondolataik nehézkesek és buták; fölfogási tehetségük igen gyenge vala s módnélkül szerettek feküdni és aludni. A szél- vagy is magyarul mondva gutaütés volt halála annak, ki a küzdtéren éltét megtudta óvni. Öt-hat évnél tovább kevesen tudák fönntartani erejüket s a mint ez vesztének indult, nemsokára a halál is bekövetkezett. A küzdelmek megkezdése előtt a közönség jelenlétében felolvastattak a feltételek és rendszabályok s minden egyes küzdőnek meg kellett esküdnie: hogy oly valakivel, kit gyávaság vagy becstelenség bélyegez, viaskodni nem fog. Ezután mindenik athletát egy-egy herold végig vezeté a küzdtéren s fönnhangon kérdé az összes közönséget: hogy van-e valami kifogása ellene s végül miután a küzdők még egyszer esküt tevének, hogy a viadal minden nemének szabályait és törvényeit szigorúan és pontosan megtartandják: a palestrumbeli mesterek beszédeket intéztek hozzájuk, mellyek néha hosszasak és nagyszerűek valának. E beszédek után sorshúzás határozá el, ki kivel s melly rendben fog viaskodni s neveik sorban feliratván, azt minden küzdő megjelenésénél a herold fönnhangon hirdeté. A győztesek számára jelentékeny dijak voltak kitűzve, de ők még számtalan más kitüntetésben is részesültek. Megkoronázva, pálmaággal kezükben, virágokkal himzett ruhában jártak fel és alá a küzdtéren, hol őket a nép örömrivalgásokkal s ajándokokkal fogadá. Trombitások harsogtaták zenéjüket előttük s a herold nevüket hangosan kikiáltá.Diadallal vonult be a győztes a városba; de nem a rendes uton, hanem egy e végből a város falába készitett résen, annak jeleül, hogy olly városnak, mellynek hasonló polgárai vannak, védfalra nincs szüksége; diadaljeleket vittek előtte s négy ló vonta szekerét, melly után mentek számtalan bámulói, közöttük a legjelesebb férjfiak. A diszmenetet népünnepélyek s magán mulatságok zárák be. A győztesek nevei beiraltak a levéltárakba; győzelmeiket a költők megénekelték; nékik szobrok emeltettek; joguk volt a viadalokban birákként fellépni s úgy mint a nálunk még nem igen régen eltűnt pünkösdi királyok : közköltségen éltek; sőt a lelkesedés annyira ment néha, hogy a nép az eféle diadalmaskodókat isteni tiszteltetésben részesité. Azért is mondja Cicero : „többet ér a görögöknél a harczjátékban győzni, mint a rómaiak által megdicsőíttetni." S bár Euripidész azt mondá : „mit használ honának az, ki jeles küzdő ; a követ jól tudja hajítani; öklével ellenét a földre tudja verni; ha nem nyújthatja hazájának a koronát a mit nyert; vissza fogja-e verni ő az ellenséget öklével? földhöz fogja-e ütni tenyerével? Mit sem használ mind ez ügyesség a vas ellen!" — s bár sok bölcs férjüú erkölcsi szempontból tekintvén e játékokat, ellenük kikelt is: annyira bele voltak azok forrva a népek szokásaiba; hogy nem lehetett azokat megszüntetni és még a legjelesebb férjfiak közül is sokan nagy élvezetet találtak bennük. így Oedipus a hires királyfi, atyját egy hasonló viadalban véletlenül kővel dobta agyon.