Vadász- és Versenylap 4. évfolyam, 1860

1860-03-20 / 8. szám

122 _ kantárhoz, nyereghez sat. szoktatták : mielőtt idomitásukat a lovardában megkezdhették volna. Az istálló minden ablakát betömték, vagy beakasztották : hogy azokon semmi világosság be ne juthasson ; azután minden tárgyat eltávolítottak , mellyben a ló magát megsérthetné. Erre egy rocskát állítottak be vizzel s azt szénával elfedték: hogy a csikó ne lássa s a vizet is csak, majd ha szénát eszik, e között pillantsa meg; azután beeresztették az istállóba s az ajtót gondosan bereteszelték. Mármost a félénk állat, minthogy a világosságból rögtön jött a sötétre, eleinte semmit sem látott s mozdulni sem mert; de mindinkább kiválván a sötétből az egyes tárgyak, azokhoz lassan hozzá szokott s veliik mintegy megbarátkozott, mindent megszaglált, eleinte horkolt és rúgott, de későbben egészen megnyugodott. Miután egy-két napig ezen helyzetben hagyták, ha már egészen elcsendesült, öreg lovat kötöttek be hozzá, vagy azt is szabadon hagyák vele; ezután hevedert tettek reá, később pedig cserjét (pokrócz). Legtöbb veszéllyel járt azonban a kötőfék és kantár alkalmazása, mert e lovak igen jól emlékezvén arra : hogy a ménesből füleiknél ragadva fogták ki, a mint valaki fejük felső része felé nyújtotta kezét, a legelkeseredettebbeu iparkodtak menekülni, vagy védeni magukat. Ha a kötőféket már eltűrte, akkor beköték az állásba úgy : hogy feje kifelé volt fordulva s kézből etetve szoktatták az ember társaságához. Midőn az istállóban már egészen meghonosúlt, reá tették a nyerget, mellyröl az alsó terhelőn kivül minden egyéb szíj le volt szedve; azt rajta hagyták néhány óráig, azután levették s kis vártatva ismét reá tették, természetesen a legnagyobb óvatossággal s mindig a mennyire lehetett úgy : hogy a ló maga a nyerget ne lássa s attól meg ne ijedjen, a terhelőt minden újra nyergelésnél egy lyukkal szorosabbra csatolták. Ezután reá rakták a többi szíjakat; előbb a szügyelöt, azután az ugró szíjat, az átfogó szíjat s végre, többnyire igen sok üggyel bajjal a farokszíjat és csikókantárt. A zabolát néha rongyokkal csavarták körül. A midőn már mindezeket nyugalommal s minden csökönösség nélkül eltűrte, akkor valami ügyes vén katonát reá ültettek s néki egészen átadták, kinek gondos és eszélyes ápolása alatt, az illy vad csikóból többnyire a legszebb, legegészségesebb és legszelídebb paripa lett, mellyeknek néhány példánya még párévvel ezelőtt látható volt az ausztriai könnyű lovas ezredekben, nem ugyan mint szilaj szeles csikó : hanein mint tapasztalt ősz homlokú és szürke szemöldü vén ló, melly igen jól ismeri apuskapor szagát, sokszor eszesebb a rajta ülő ujoncznál s mellynek életirása a katonák között hagyományképen szájról szájra megy. Atalán gyönyörű egyetértés uralkodik a katonák — de főleg a magyar huszárok és lovaik között; a legkisebb kívánságát és szükségletét lovuknak megértik ők s azonnal teljesítik, miért azután a ló is viszont a legnagyobb önfeláldozással és készséggel szolgál urának, minden időben, minden alkalomkor. Számtalanszor volt alkalmam látni : hogy öreg katonák, 35—40 éves bátor , edzett férfiak , mint a kis gyermek sirtak, ha lovuktól, 7—8 éves hü társuktól el kellett válniok. Ha azonban az emberek között, kik minden egyéb teremtménynél közelebb állnak a tökélyhez, számosan találkoznak, kiket sokkal kedvezőbb módon oktat