Vadász- és Versenylap 4. évfolyam, 1860

1860-03-10 / 7. szám

106 Ének a jó fakóról. (Irta b. Orczy József a múlt század utolsó tizedeben.) Elfelejthetetlen kedves paripámnak, Héja nevezetű volt híres lovamnak, Éneklem én itten méltó dicséretét, Egyes Ítélettel megismert érdemét. Egyik fegyverneki ménes pásztorának, Szekeresnek hivott jeles csikósának, Számos esztendőkig járt nyerges lovától, Meddősége végett hátolt kanczájától Származott, — s csak hamar árvaságra jutott, Az anyját elvesztvén, tejtől megfosztatott, Mint kocza csikócska udvaron kóborlott,, Hol konyhán kenyerkét néha koldulgatott. Gyermekek ő véle játékjokat űzték, Gyakran a kutyákkal izzadtig kergették, Ritkán akadt ollyas ki gondját viselné, Vagy vizet merítvén itatná s etetné. A gondos természet még is felnevelte , Szálasabb termetre sugáron emelte , Már gyengébb korában jeles vidámsága , Kilátszott belőle jó paripasága. Istálóra kelvén , jámbor természete , Kellemetes vala minden viselete, Zsúfa fakó szőre, fehér serényével, Igen látszatos volt lámpásos fejével. Iramló járása nagyon messze haladt, Napestig mentiben újjitott s nem fáradt , Sok híres lovakkal lehetett fogadui, Sebes futására bátran bizakodni. Úszásában őtet kiki csodálhatta, Mert hátán a nyergét meg sem is áztatta, Állásában neki kötőfék nem kellett, Csendesen helyt állott a zablója mellett.