Vadász- és Versenylap 3. évfolyam, 1859

1859-04-10 / 10. szám

155 mástól A falusi czigány jó rongyosan éhséget, fáradságot, söt bántalmakat is bámulatosan kitíír, mellyröl a városi kényelmeket elsajátitott s „barna hangászoknak" keresztelteknek fogalmuk sincsen. Öreg éj volt már, hogy hangászainkat nyugalomra bocsátók. A házi úr gazdatisztére parancsolt, hogy az új vendégeket megemberelje. A fösvény székely tiszttartó az egész vadászatot, főleg a muzsikát haszontalan vesztegetésnek tartván, hevenyében kimért fejenként egy iccze tengeri szemet, hogy az udvarkapu előtti pataki malmon őröljék meg s aztán puliczkául költsék el egészséggel. A nagyon élies, de a más konyháján válogatásig finnyás fráterek nagy szemet meresztének a vendégszeretetet illy különös formátumban tanusitó tiszttartóra, de ajánlatát most az egyszer el nem fogadva arra kérék, matatna nekik valami alvó helyet, a liol igy éhen is kipihenhessenek. Mire a darabos tiszttartó még inkább felberzenkedvén, fűszeres szókban tudatá, hogy voltakép kaloda lenne az illy naplopók pihenő helye, most pedig takarodjanak a csűrös kertbe s fúrják be magokat a szalmakazalba. De előbb pipáikat elébe rakják, mert ö nyakát szegné annak, ki a csűrben pipára merne gyújtani. Viradtig megrivalltak a kürtök s mindenki gyorsan készült. A reggeli falatozás alatt eszembe ötlött, hogy muzsika hangjánál még soha sem vadásztara, lássuk meg, bogy a nehézkes medve bácsi minő tactussal lejti a friss csárdást ! . . . Angyali gondolat! — kiáltának fel mindnyájan. Keresik kutatják a hangászokat, utóbb rábukkannak a pandúrok, kirántják a szalmából és szokott nyers hangon indulásra késztetik. De ételről italról szó sem lebete, mert a fösvény tiszttartó idején odább állott, hogy kérni se lehessen tőle. Mi már lóra kerekedvén jó bosszú kerülés után, a gyalogosok pedig a rövidebb, de nagyon meredek utón jutánk fel a Strimba magaslatára. Itt a lövészek a bal, a hajtók a jobb vonalon indultak meg. Hangászainkat a havasi oláh pandúr kalauzolá fel a hajtás derekán feltornyosúlt köszirttetöre, honnan a zene minden vonalra elhallatszott. A jéghideg arcz egy nemzetnél sem olly bosszantón felötlő, mint a havasi oláhnál. Soha bár mosolyát se láthatni s szóra is alig bírhatni őt. Nézése borúit, mogorva, arcza részvétlen. Mindent egykedvűen vesz. Senki és semmi ki nem veszi szokott hideg véréből. Jót roszat egyfor-