Vadász- és Versenylap 3. évfolyam, 1859

1859-12-30 / 36. szám

585_ „Máskor — gondolám — nem kezdem illy késő idényben a dolgot s következő nyáron már július 26-án fogtam bozzá. Újra megmásztam a hegyeket a piemonti határszélekig. Több napig tévelyegvén e félelmetes magányban ; végre egy csaknem bozzáférhetlen szirt lábjában vadkecskenyomokra véltem bukkanni. Kevés élelemmel ellátva lévén, elhatároztam, hogy felhatolok a begy tetejére. A hajnal még alig pirkallott ekkor s még is sötét éj lett, mire a tetőre érteni, honnan ezen ovatos vad hol tartózkodását felfedezhetni remélém. Kedvező helyet kerestem tehát a sziklák közt, hova e magasabb légkör fagyasztó szele ellen az éjre megvonúlhassak. Az imént kiállott fáradság miatt hamar elaludtam, de a dermesztő hideg nem sokára felkeltett s dideregve vártam a hajnalt. Tííz rakásáról szó sem lehetett, mert nem csak hogy a világosság el fogta volna riasztani a vadkecskéket, de a legközelebbi fa is bárom négy órányira alattam tenyészett. Egyetlen menedékemül a járáskelés maradt. Roppant fáradtságom daczára is egyre futostam keskeny téremen, köveket czipeltem egy helyről a másikra, ugráltam, kezeimet lábaimat verdestem össze s csak így sikerült magamat a megfagyástól megmenteni. „Midőn végre felkelt a lázas nyugtalansággal várt nap, ismét folytatám a vadászatot , mellynek sikeréhez több új nyom láttára nőtt bizalmam. Vadkecske azonban nem mutatkozott. Ismét egész nap czirkáltam, becsapászni igyekezvén a keresett vadat : az est azonban újból reám alkonyodott a nélkül, liogy egyet csak mégis pillanthattam volna. Az elébbi éj helyére értem vissza s szélcsend levén, most az egyszer a hajnali szürkületig aludtam. A pihenéstől erőt nyerve ugrottam fel s fegyveremet felkapván, bízva bíztam a mai nap sikeréhez Nagy boszuságomra azonban azt kelle tapasztalnom , hogy e vadak szeszélyes játékot űznek velem : ez éjen töközelemben legelték le környezetem gyér növényzetét. Falat kenyerem, csepp égett borom se volt már s vállalatommal még sem akartam felhagyni. Egész nap lesben álltam — az állatok csak napalkonyatkor jöttek vissza , még pedig kellő lőtávolba ! Lövök, golyóm éri a vadat, de ez nem bukik fel, hanem kétségbeesett ugrásokkal szökik odább s perez múlva elvész szemeim elöl. Arra, hogy kövessem, késő volt az idő s így még egy harmadik éj et kelle a rideg helyen töltenem. „A mint az első szürke korány a keleti égen megjelent,talpon valék s a bőségesen talált sebvér nyomozásom sikerét előre biztosítá. Mindamellett dél lön, mire a sebzett állatot egy szikla tövében megtalálbatám ; meglátván csülökre kapott, néhány ugrást tön s újra összerogyott. Kúszva közeledtem feléje, hogy lövésre kaphassam. Kétségkívül még is meglátott, mert ismét felugrott s a kétségbeesés vég erejével kezdett futni, midőn golyóm leteríté. Végre tehát birtokomba jutott a húsz napi fáradalommal, nélkülözéssel, veszélyek és kinok közt keresett martalék ! De még haza is kelle azt czipelnem, mi nem volt csekély feladat, tekintve hogy idegen területen valék s hogy — ha nem akarok tetten kapatni — a legeihagyottabb utakat s az erdők homályát kelle keresnem." Legyen elég ennyi Caillet elbeszéléséből, mellyböl egyébiránt kitűnik, hogy ö most az egyszer vadorkodott ; a hírnevet azonban , hogy a berni muzeumot ő gazdagitá egy vadkecske példánnyal, bőven kiérdemlette. Az elejtett vadkecskét rögtön feltörik ; négy lábát térdeinél köti össze a va86*