Vadász- és Versenylap 3. évfolyam, 1859

1859-12-20 / 35. szám

579_ „Ha ellenséget vész űzőbe s ő azzal kezdi, hogy lovát nagyon kergeti : te a magadét tartsd vissza s bizonnyal utoléred ellenfeledet." „Indulás előtt néhány perczig enyelegj lovaddal, ezzel feloldod lábait." „Ki, lia teheti, lovát vizeilés végett nem állítja meg, az vétkezik. Kísérőinek is meg kell állaniok, ez háladatos tett." „A ló ezt mondja : „Ne kergess a nyár forró napján, ha kívánod, hogy megmentselek a kardok forróbb napján." „Ha életed forog veszélyben з te azt veszed észre, hogy lovadból most mindjárt kifogy a „no még": vedd le róla a kantárt s adj neki egy sarkantyúdőfést, hogy vérezzék belé. Ekkor vizelleni fog s még megmenthet." „Ha sebes száguldás után kissé pihentettél : a pillanat, midőn a tajt a ló orrán kezd kifolyni, annak jele, hogy tovább nyargalhatsz." „Ha lovadat megerőltetéd s meg akarsz győződni, van-e még erő benne: szállj le s húzzad meg a ló farkát. Ha nem hátrál, bízhatol benne." „A lovasnak ügyelnie kell lova szokásaira s ismernie kell jellemét. Igy fogja tudni, bízhatik-e benne, ha leszállott róla s csendesen marad-e akanczák közt, vagy békót kell-e rá tennie.E körülmények mindegyike fontos dolog ellenség közelében." Tápla, ápolás, tagarányok. — Tavasszal a beduin zamatos legelőt keres, minőt a sivatagon pásztánkint lel ; lova lábairól a patkót leszedi s szabad folyást enged ama tisztulási és ifjulási működésnek, melly ezen időszakban a természet átalános törekvése. A czukoranyagos és zamatos fü legegészségesebb tápIája a lónak s habár ez a zöld takarmány idejében rendkívüli tényekre képes nem lehet, mert e tápla inkább tisztit és frisit, mint sem erősít és keményít : mindazonáltal a ló testét a későbbi dúsabb abrakra előkészíti, melly a tevetejjel együtt a ló izmainak ruganyosságot s velős csontjainak kemény erőt ad. Nyaranta a beduin helységekbe a bazarokhoz vándorol, hol szükségleteit beszerzi , abrakot és árpaszalmát vesz ; lovát folyvást magánál — s árpával és árpaszalmával bőven tartja. Legelőre ekkor nem bocsátja, mert azonkívül, hogy a népesebb helyeken lévő idegenektől félti, mén-kanczákkal is jöhetne érintkezésbe s a kielégítlenül maradó ösztön — mert a liágási időszaknak vége már — ama súlyos bajba is ejthetné lovát, mit az arab „el Kuerrefa"-nak nevez. E bajban a mén elsoványodik, szőre fényét veszti; egyre nyerít s nem eszik. Hogy meggyógyúljon, minden kanczától távol kell tartani s orrlyukait, mellyekkel a kanczát szimatolja, hagymalében áztatott kátránnyal bedörgölni. Nyaratszaka az arab naponkint csak egyszer itat, napkelte előtt vagy után, mert illyenkor a víz legfrisebb és legegészségesebb. A negyven napig tartó nagy bőség (Semaime) alatt csak minden két nap alatt egyszer itat az arab. Ősszel a népesebb vidékről tanyahelyeire tér vissza az arab. A jobb módú ekkor sem vonja meg lovától az árpát, de naponkint csak egyszer abrakol, este s ekkor bőven. Azt tartja : „a reggeli abrakolás a kéményen megy ki, de az esteli a ló derekába megy."—Ez időtájtaló egy igen tápláló füvet kap a legelőn, a chiecbet, mellyet az arab nagyra becsül s a jeles szerény emberről is azt mondja, hogy „ollyan mint a chiech, sokat tesz és keveset beszélnek róla." — Éjjel a ló В use nevü takarmányt kap, mit az arab az „árpa testvérének" nevez — és Áfát (Ly-