Vadász- és Versenylap 3. évfolyam, 1859

1859-02-10 / 4. szám

23

1 esés erre a harag túlságába szőkék át s fia eszméletre jötte feletti örömét túlsúlyozza a lóróli lehullására gondolás szégyene. Fiát dühösen mellen ragadja szidalmazván, hogy ügyetlenségét még ájulással, a gyenge s elpuhult testalkat e járványával merte tetézni. Csak sok kérlelés után sikerült az elevenére sértett atyát lecsendesíteni. Mire az ünnepélyes menet tovább vonúlt s be is végződött szokott vigalommal. De Wesselényi fia esetét soká nem feledhette s boszusan emlegette fel mint ö nevezé ... a nagyon gyáva esetet. Egykor Drágba érkezik Wesselényi Farkas nagybátyja látogatására, szokása szerint délczeg paripán. „Nézze csak bátyám e csikót, most tanúi, de pár hétre a világ legnagyobb embere is megülheti" — szóla s lovát az udvaron körülszökteté. „Való, hogy ritka a párja — feleié bátyja — születve van úr alá." „De oda ís készül ám ! Bonaparte fogja ezt mielébb lovagolni." A nagybátya békétlenül rázá fejét s feddő hangon monda : „Ez már nem járja! ne feledje ked, hogy Bonaparte a mi királyunknak ellensége. 1 Es hogy még fennáll Kufstein." A feddő szavak ingerlékenyen hatának Miklósra, vére felforrott s lovát hirtelen megfordítván kíszáguldott a kapun. Később csakugyan viszszatérve, bús hangon szólt : Bátyám! igazságtalanúlbánt ma velem. Istenemre! csak az ősz fürtöknek bocsáthatom meg! Ott ült egész nap szótlan s többire könnvbe borúit szemmel, de kitörés nélkül. 4 I Máskor Károlyi gróf meglátogatá Zsibón Wesselényit s kedve jön Drágban Wesselényi Farkast is meglátogatni. Wesselényi gyors futárt küld előre, de az öreg úr sértve érzi magát, mintha előtudatás nélkül nem leendett volna képes a gazdag Károlyit illően fogadni. A bejelentett vendégek a kijelölt estére berobognak a drágí kastélyba, de a házi ur beiszobájában maradván udvari hajdújával tudatja, „hogy kenyere s bora van, ezekkel szívesen szolgál, de ő maga nem megy illy nagy urak közé." Károlyi ingerülten, de Miklós nyugodtan hallgatja végig az udvariatlan bántó üzenetet. „Hallod! vidd válaszomat, — kiált Wesselényi a hajdúra, — ha más tesz illyet : bizony légbe röpítem kastélyával együtt. . . . Gróf Károlyit ez életben soha, de engem még látand akárhányszor ; egyébiránt kenyerét s borát költse jó kedvvel, adott Isten nekünk is ! !" Az árnyékot, mit Wesselényi jellemére az indulatosság vetett, jelle-