Vadász- és Versenylap 3. évfolyam, 1859

1859-11-10 / 31. szám

512 nak, még pedig úgy, hogy mindig két-két puskás közel egymáshoz atöbbiekkel párhuzamos vonalban haladjon. E módon körülfogtuk az egész hegyet s minthogy vadászok igen kevesen valánk ez üldözés rendszerinti kivitelére, a köztünk eső hézagokat legényeinkkel s a velünk jött hajtókkal töltöttük be. Orvosunk hozzám csatlakozott s majd szétmállott kíváncsiságból a fölött, vájjon ki fogja a medvét meglőni ? Nagy botja segítségével botorkált a sziklákon s mindjárt megindulásunk után annyira összevissza karczolák az ágak és bokrok arczát, hogy olly kinézésű volt, mintha e perczben szabadult volna meg valamelly bozontos medvéveli ölelkezésből, vagy ép most futott volna el a lipcsei ütközetből. Egy vizzuhatagnak függőleges medre vonult le a hegynek azon részén, melylyen mi mentünk felfelé s ép ez oldal olly meredek volt, hogycsak gamós botjainkkal s kezeinkkel az ágakba fogódzva, tudtuk magunkat mindig fölebb és fölebb lendíteni. Az orvos az emiitettem vizmedret,mellybőlimitt-amott főnyi nagyságukövek állottak ki, választá magának útul azon hiszemben, liogy e köveken, mint lépcsőkön könnyen fog fölmászhatni a még jó távolra mutatkozó kissé lejtősebb helyig. Én öt már messze túl haladtam volt s fenn egy kis tisztáson találkoztam fegyveres társammal s hajtóinkkal, kiknek egyike örömtől sugárzó arczczal adá tudtunkra, hogy egy odvas fa környékén csontokat s a medve hullatékát találta ; mellyböl azt következteté, hogy az e helyre járatos és hogy, lia másutt reá nem bukkanunk, e helyütt keilend őt bevárnunk. E fölötti tanácskozásunk közben egyszerre siralmas emberhangok üték meg füleinket s fejemben önkénytelenül támadt a gondolat : hogy talán a medve, mellynek hajtőink egyike nyomára akadt, orvosunkkal valami élethalál fölötti társalkodásba bocsátkozék, miért is azonnal nyilsebességgel indultunk különböző irányban, kiki arra, ahonnan a segélyhívást jöni gondolá. Én a függőleges vízmeder felé távoztam , melly mellett feljöttem volt s egy kiálló fagyökérbe úgy belebotlottam, hogy vagy négy czigánykereket vetettem mielőtt talpra tudtam volna állani s ha a bokrok gallyaiban valahogy meg nem akadok, feltarthatlanúl hengerülök le a több mint 150 ölnyi mélységbe. Mindazonáltal most nem igen értem rá a kikerült veszélyek tovább fürkészésére s ezenkívül egy jeles német iró szerint: „A félénk megijed a veszély előtt, a gyáva benne, a bátor utána"—hanem iparkodtam minélelöbb a már hozzám közel hallatszó segélykiáltások színhelyére jutni. Oda is értem valahára s szinte elborzadtam, midőn a helyzetnek, mellybe orvosunk ezen valamennyiünk által annyira tisztelt kedélyes öreg úr jutott, egész veszélyessége előttem világossá lön. О ugyanis fel a legmeredekebb helyekig mindig a vizmederben haladt kőről kőre lépvén ; a midőn egyszerre csak azt vevé észre, hogy tovább nem mehet. — Visszafelé az út szintén lehetlen, volt, mert minden kő, mellybe lába kapaszkodók, a mint azt róla ismét elvevé, a nyomás által kiszorúlt ingó állásából s a mélységbe gördült. Igy állott ő, hátát a falkint felnyúló vizmedernek vetve, bal lába egy kövön fogódzott, —jobb lába alól a kö már elszabadúlt, a partok olly magosak voltak hogy se jobbra se balra fel nem mászhatott, fölötte ja meredek szikla, mellyen tovább semmi támpont, — alatta a szédítően tátongó mélység. Ha néhány perez-