Vadász- és Versenylap 3. évfolyam, 1859

1859-09-30 / 27. szám

442 áll, vagy etetés ideje következik, majdnem úgy bánnak szegénnyel, mint ollyfélével a mi „nincs." Nem tudom melly oldalajtón szivárgott át nemzetünk jellemébe a szokás (de elég sajnos, hogy nagyon is be van véve) a lovakkal kimélet és szeretet nélkül bánni. Szeretet mondom, mert hogy a hasznos állatot szeressük, ha csak annyira is mint valamelly jó eledelt, szép ruhát stb. az a természet követelése, sa ki az illyen, az emberek javára minden perczben szolgáló állatot nem szereti, alig hiszem, hogy felebarátját s tulajdon emberi méltóságát szeretné ; minthogy az , ki még a természet által reá szabott kötelességeit sem teljesiti, e méltóságát nemcsak hogy nem szeretheti, de még nem is ismerheti. A lóhozi szeretet nem csupán, vagy inkább épen nem abban áll, hogy azt simogassuk, neki talán czukrot, kenyeret és hizelgő neveket adjunk, hanem hogy azt kiméljük, szenvedések és az elemek ellen megóvjuk s észszerű bánásmóddal a mi hasznunkra fordított életén könnyíteni s azt megtartani törekedjünk. De e törekvések az embernél inkább szellemi szempontból kiindulok s ne önzők legyenek, hogy általuk ne csak a magunk hasznára s ennek előmozdítására czélozzunk, hanem meggondoljuk, vagy legalább hitessük el magunkkal, hogy a lovat is a természet nem csak a mi kedvünkért szenvedni és nyomorogni rendelte e földre, hanem azért is, hogy az életet s annak gyönyöreit, a menynyiben ez egy állatnak lehetséges, élvezze. Lehetne hosszas felolvasásokat tartani e tárgy felett ; de meg vagyok győződve , hogy feltétem jobban sikerülend, ha a czél elérésére bebizonyítom, miszerint csak önmagának árt az, ki lovaira kevés ügyeletet forditván, irántuk csekély kimélettel viseltetvén , azokat elhanyagolja, zaklatja. S végül is ez esetben szentesitheti a czél az eszközt, ha ez utóbbi az előbbinek elérésére vagy csak megközelítésére is szolgált. Régi időkben szégyennek tekintették s még most is annak tekinthető, — ha valaki tunyaság által elhanyagolt lovon ült vagy kocsizott, nem mondom sovány lovon, mert van sok ló, mely túlbuzgóságból annyira megizzasztja magát, hogy minden fölösleges nedvei elpárolognak s igy mindig sovány külsejü, és ha sikerül is azt igen gondos vigyázattal és kevés fárasztással kissé húshoz juttatni, e hús hirtelen, néhány nap alatt tökéletesen lefogy róla, a mint egyszer-kétszer az azt korlátok között és mérsékelt tevékenységben tartó szigor enged vagy megszűnik. De az illyen lónak a soványság keveset vagy semmitsem árt, mert többnyire jó étvágyú s egészséges gyomrú levén, az eledelnek fönnmaradt tápláló részei idegeinek ruganyositására s a testnek erősítésére fordulnak. De „többnyire" csak, és nem mindig, mert sok ló túlhevesség által egészen is elgyöngül. Hogy a lóra otthon viselnek-e gondot, azt annak külszinéről, egész lényéről a lóismerő egy pillanattal leolvashatja. A gondatlanul tartottnak szemei többnyire tisztátalanok, mit a poros és gőzzel telt istállók, etetés előtt ki nem tisztított zab, penészes pudvás széna, nagy megerőltetés és a szemeknek hideg vizzel meg nem mosása okoz. A szürkék egész testükön, a kesék, hókák stb. fehér foltjaikon tisztátalan sárga vörös szint viselnek, mi a nedves és régi alomszalmáról ragadt reájok, és