Vadász- és Versenylap 3. évfolyam, 1859

1859-09-30 / 27. szám

441 Néhány szó a ló körüli egyszerű bánásmódról. Nem merítem a természetrajzból sem a történelemből e czikket, hanem abból, a mit legszükségesebbnek vélek; t. i. miként bánjunk a lóval, e kitűnően jeles állattal az istállóban s miként rendezzünk el mindent úgy, hogy e sokat fáradó munkások lakhelye kényelmük és egészségük igényeinek megfeleljen. A természetrajzban meg van a lónak a maga érdemeihez mért állása s mindenesetre méltó volna ez állat — legalább csekély nézetem szerint — arra, hogy az oroszlányt detronizálva, az állatkirályi pálczát nékie nyujtsuk. A történelem szintén megadta a lónak helyét lapjain, s nem találta érdemtelennek, az állatvilág e harczias fajának több példányát, mellyek a történetek és események forduló pontjain a háborúkban mindig olly nagy szerepet játszottak — feljegyezni. Nem volna azt tartom hálátlan munka, ha lóra termett nemzetünk valamely lyik avatott fia, a tudomány e két részéből a lóra vonatkozókat kiszemelné s rövid értekezésekbe foglaltan a „Vadász és Versenylap" olvasóit ezeknekközlésével gyönyörködtetné. Mindenesetre elsőséget érdemelne ezen értekezésekben a lónak tüzetes vizsgálása és leírása természetrajzi tekintetben, meliyben azután élénk szavakkal volna szükséges bizonyítani, hogy ha lovainktól sokat kívánunk, azok szükségleteinek kielégítésére is nagy gondot kell fordítanunk. Örömmel tapasztaltam, hogy hazánk főurainak istállóiban a lovakra a legdicséretreméltóbb , s méltánylást tanúsító gond fordittatik ; de ezekben majdnem kizárólag az angol, meklenburgi s arab ritka példányok állanak, mig a középrendnél, melly inkább a kevésbé költséges magyar fajt tartja s neveli, czélszerütlen elhelyezést, elhanyagolást s rendetlenséget kelle látnom. Ha az istálló helyes kiáliitása, felszerelése és rendben tartása nagy költségekkel járna, ezen gondatlanságot megfoghatónak tartanám, mert tudom, hogy igen sokan azon ferde nézetben vannak, miszerint ha a lovat egyszer megvették, arra többé se gondot se pénzt fordítani nem kell; s nem gondolják meg, hogy a gyógykovács évi számadása sokkal rövidebb lenne, ha annak idején a ló fentartására néhány forintot költve, az elhanyagolás által támadott bajt megelőzték vagy hamarább elmellőzték volna. De az sem költségbe sem fáradságba nem kerül s csupán némelly észszerű szabálynak — mellyeket leirni szándékom — szigorú követésén alapszik ; sajnos, hogy e szabályok, bár mindennapiak s magukban véve csekélyek, többnyire könynyelmüen és gondatlanul elvettetnek s tekintetbe sem jönnek. Hogy magyar lófajunk jelenleg olly silány, miszerint már majdnem azt mondhatjuk róla, hogy nincs is , azt semmi egyébnek mint e gondatlanságok hosszú sorának köszönhetjük. A lóra rendkívüli s minden más állatnál nagyobb gondot kell forditani; de e gondot nálunk a lóra csak azok forditják, kik vagy lókedvelők vagy lókereskedők. A kevésbé tehetős földesuraknál s közbirtokosoknál a ló csak úgy van tekintve, mintha—közmondásként — volna is nem is. Igen, mert mikor be van fogva, nagyon is meg kell mutatnia hogy csakugyan „van", — ha pedig az istállóban