Vadász- és Versenylap 3. évfolyam, 1859

1859-07-20 / 20. szám

331 nézve a farkas és a borz között áll. Nevét telhetlen falánkságáról nyerte. A fákon ügyes könnyűséggel ugrál s mindenre vadász, még a legnagyobb állatokra is. Vala" melly ághoz lapúltan bevárja az arra menő iramszarvast, hátára ugrik, bele ragad s tarkóját marja, mig ez a fájdalom és vérveszteség miatt összerogy. Ekkor torkának esik, megöli s jól lakván a hullát elássa és szükség- esetén újra felkeresi. Fekete bundája rendkívül finom és ragyogó, mind a négy lába azonban fejér. Böre Oroszországban nagyon keresett és becses. Vadásztársak összesen tizen valánk s mindegyikünk ellátva a czombhoz csatolandó falábakkal, mellyeken a magas hóban járni lehessen. Eleinte félve, de megszokás után biztosan használtam azokat. Sok egyéb eszközt is vittünk magunkkal, a többi közt mindennemű kelepezét és baltát, melly nélkül az orosz pór nem megy útra. Három nap kellett utaznunk a kitűzött állomásra. Az évenként bizonyos környékre járó vadászok itt egy házat ácsolnak összemellynekközepéből kém ény emelkedik — s azt tartják, liogy lakásuk királyi. En azonban ezt épen nem sybaritai életnek találom. A ház mellett van még egy raktáruk is az elejtett vad számára, mellyet különben elhordana a medve, a falók s egyéb ragadozó állat. Kutyákat nem hoztunk, mert nem lehetne hasznukat venni a hóban, hol minden lépten besüppednének. A vadászat fő fő czélja a selyemevet, melly a mi mókusunkhoz hasonlít, csak liogy szőre nem vőrnyeges, hanem bamnsziii s igen finom. A bennlakók kis szürkének nevezik. Nősténye rendkívül szapora, évenként kétszer vet kölyket, april elején és augustus végén s az első ellésüek gyakran még ugyan azon évben szaporodnak, annyira, liogy 30 - 40 illy állatkából álló családot találni nem ritkaság. Keleti Szibéria erdő rengetegei tele vannak velük. Fabogyókkal táplálkoznak, ezeket almukra összehordják s csak lia kemény bosszú télen át e készletük elfogyott, nyúlnak a fenyőbogyókhoz, melly azonban reájuk nézve végzetteljes, mert a bogyók mézgás tartalma szájuk szőréhez ragad s gyakran meggyülve úgy összecsomósodik, bogy a szegény kis állat nem nyithatván ki száját éhen vesz. A vadászat színhelye évenként változik; a csincsulák néha a hegyszakadékokban tartózkodnak s ekkor könnyű szerrel kelepczékbe fogják őket ; néha azonban — s ennek nem tudták okát adni — a magaslatokat lakják, illyenkor nem jönnek a csalétekre és lőni kell őket. Száraz időben élénk az evet, ágról ágra repülni látszik s bibetlen távolságra szökik ; de nedves időjáráskor meggubbaszkodik s elrejti magát. Kutyákkal csak nyaranta, a lió leesése előtt lehet reá vadászni ; az ugatástól nem fél, sőt mintha csak tetszenék neki e zene, kiül egy ágra s módosan forgatva fejét néz és ballgatódzik. De a vadászt megpillantván megriad, pillanat alatt a fatetőn van s mindig úgy intézi dolgát, hogy a lombozat túlsó felén legyen ; ha megkerülöd a fát, ő is fordúl s láthatlanná válik. A vadászok tehát rendesen kettenkéut mennek ellene ; ez egyik megdöngeti a fa sudarát, hogy az evet kiugorjék rejtlielyéről s mozogjon, a másik pedig lehetőleg rejtözötten lesben áll s puskáját a villa nyergébe támasztva, lövésre vár. Ha a felriasztott evet gyorsan mozog ide s tova, a vadász lassú füttyét hallat, mire az evet perezre megáll, szétnéz s e megállapodása halálos, mert a reá kilőtt ón elejti. Van olly vadász, ki egy napon ötvenet is lőtt