Vadász- és Versenylap 3. évfolyam, 1859

1859-03-20 / 8. szám

126 voltak és nem sok küzdés s agárvisitás után a róka ki lön teritve. Lovászom alig várta, liogy felköthesse a megölt rókát a nyeregbe. Fel is lön az kötve, úgy mint a nyulat szokták, két hátulsó lábánál fogva. Elindulván, lovászom lova csakhamar megkapja lovasát. „Bizony jó ló ez a Pajtás, millyen jó kedve van !" — mond a lovász. A Pajtás azonban jó kedvében nagyokat rúg — ugrik — végre ragadja is lovasát. Én nem tudván mi történt, szintén oldalba ütém lovamat és „fogd meg ! fogd meg!" kiáltással utána mentem. De nem ért a Pajtásnak a szép szó, se a tartás semmit. A rúgások nagyobbak, sűrűbbek kezdtek lenni. Már magam is nyargaltam, hogy megfogjam a Pajtást, midőn mellé érvén, látom, hogy a róka a Pajtás vékonyát takarosan átharapta. Ezt látva, nevettemben csaknem ledőltem a nyeregből. Lovászom a Pajtást mérsékelni nem tudván, a ló addig rúgott, mig lovasától meg nem szabadúlt és miután ez csakhamar be is következett, még ekkor kezdődött csak az igazi rúgás• mulatság ! Végre leszakadt a lekötő ; a nyereg a ló hátulsó lábaira teker ődzött s egy perez alatt az egész készület a levegőbe repült, a róka pedig e rúgás után leszabadúlván a nyeregről s érezvén, hogy a szij elszakadtával hátulsó lábai szabadok, kiereszté állkapczáját és talpra esvén úgy folytatá futását, mintha semmi se történt volna. „Hajrá te!" — kiálték, de mivel a megrémült Pajtás előttem nyargalt, minden agár az ő irányát követé és a róka szépen egy rétbe menekült. E lóra később nem voltunk képesek többé rókát felkötni. A róka szabályos felkötése — miután orrát karikás nyéllel, vagy a mi tanácsosabb kengyelvassal összetörtük — mint később megtanitának, nyakán történik. És agaraim naponként szalasztották a nyulakat. Képzelhető tehát, milly habozásban s bizonytalanságban voltam jóságuk iránt. Ha Bihar jutott eszembe, jók voltak ; ha a mindennapi szalasztáson boszankodtam, roszaknak kelle tartanom agaraimat. Beköszöntött a tavasz. Még akkor szabad volt tavaszon át is agarászni és -furcsa ! mégis több nyúl volt, mint jelen korlátolt napjainkban ! . . . Mennyi hasas, fias nyúl lett agaraim áldozatává, azt nehéz volna elősorolni ; de annál kevésbbé fogattam kan-nyulat, mert ez elment, valamint az olly anya-nyúl is, mellyben a fiak még nagyon kicsinyek lehetének. Ez évben alakúit Bihar és Szabolcs közt az úgynevezett „Hortobágy-melléki agarász-egylet." Feszülten vártam az első dijas agarászat határidejét; annyival inkább, mert egy magam nevelte kölyök agaram ősz felé igen jól futott; jól,— mert régi agaraim mellett mindig elhajtott, kivált derekától végéig a hajtás tisztán az övé volt. Végre elérkezett a határnap. Én nem akarván bakot lőni, agarat nem vittem, csak magam mentem el ; magam mentem tanúlni, látni s okúlni. Boldog Isten ! Milly ellentétben áll az akkori agarászmegjelenés a mostanival ! Akkor a nagyszámú tagok mind lóháton jelentek meg, most tiz-tizenöt agártulajdonos kocsin ül ; — akkor magyar kalap fedte a főt, most magas kürtők abroncsolják azt, zsinórral egymáshoz kötözve, hogy valamellyik el ne vesszen ; — akkor magyar volt lovas, paripa, agár, most ... na de lássuk az agarászatot.