Vadász- és Versenylap 3. évfolyam, 1859

1859-03-10 / 7. szám

110 lást sem hanyagoltam el, miért is mindig volt hátas lovam. Milly különös ! agarászatot nem ismerve, soha legkisebb vágyam sem volt azt felkeresni. Véletlenül azonban atyámnak egyik fiatalkori agarászbarátja jöve hozzánk agarászni. Mint kis házi gazda reggel magam is kimentem, megnézendő ez ismeretlen mulatságot. Ez ezelőtt 22 évvel, october elején volt. Még akkor szebb idők. jobb napok jártak. Mindjárt a kiindulásnál megszólita atyám, hogy jöjek feléje, de meg ne álljak ; és egy bodzatő felé inte, melly alatt nyúl fekvék ; — és valóban hosszú kényelemmel, állát két első lábára nyugtatva, fiileit válla felé lefektetve, ott is feküdt. Jó ég, ha e nyúl ekkor ki nem ugrik és ott fektében orozva fogják meg az agarak még most is lövadász vagyok ! — Mennyi nyugtalan nap, álmatlan éj, pénzkiadás, gazdaság elhanyagolása, lórontás, agárkinzás, köszörülés, vita — és mi tagadás benne — agárcsalás leendett megkimélve, ha veszteg marad az a bolond nyúl ! De ez, midőn én bámultomban lovammal megállék — mintegy boszút állandó fegyverem kiirtotta eldődeiért — vihar- s küzdésteljes életre kárhoztatott; (?) és tisztán ki lehete szemeiből olvasni e szavakat : „Nem fogod többé fajomat saját ügyességeddel, lopva, orozva, lesve, fegyverrel gyilkolni ; beviszlek a szenvedély világába, hol éltedet koczkáztatni, csalódni, költeni fogsz mindaddig, mig nemzetem ama j ó ellenét feltalálod, mellyet nem az emberi ügyesség, hanem egyedül a természet teremt jó kedvében." Alig végzé el nyúl koma ez átkos jövendölését — kipattant. Ekkor hallám az első „Hajrá te!" rivalgást. Annyit tudtam, hogy a nyúl után futtatni kell ; oldalba nyomtam tehát lovamat és repültem, a mint egy 17 éves ifjú repülhet Emlékem itt elhagyott, mert midőn magamhoz tértem, a földön feküdtem ; fejemet vizzel locsolták, a nyúl előttem hevert, a hat agár körültem lihegett Eszméletemet teljesen visszanyervén, úgy értesülék, hogy az agarak, nem távol előttem elkapták a nyulat ; lovam pedig, melly előbbi gazdájánál agarászló volt, czöveket ütött s én fejemre az agarak közé buktam. Lóra ülve tovább mentünk, és csakhamar ugrott a második nyúl. Lovam vitt, de mit ért nekem, ha nem repülhetett Szorítottam , mig „Sólyom" végre elkapta a nyulat. „Ez fogta meg bátyám, ez a legjobb agár" — mondám, simogatván az agarat. Bátyám pedig „Fecske" agarát dicséré. A harmadik nyulat, az igaz, hogy „Fecske" érte be — sok időre és csak miután már négyet-ötöt vágott rajta ; azután vette át a hátúi levő öt agár, de hiába, Fecskének egy forditása után megint csak a Sólyom kapta el. Na hiszen, beszélhettek most már nekem, hogy Fecske a jobb agár ; én a Sólyomot tartám annak, mert hiszen az kapta el a nyulat. A negyedik nyúl, habár közel ugrott, boszuságomra egy szőllőbe menekült. Lovammal is elégedetlen voltam, mert nagyon felvette a sarkantyúsegitséget. Tovább menvén, juhok vertek fel távolról egy nyulat, mit midőn megpillanték, nem hallgatván atyám marasztaló szavaira — „Hajrá te!" — utána iramlék. Az agarak felvették a nyulat, Fecske legelöl. A hajtás egy homokszántáson ment keresztül. Mi az ördög ? lovam sehogy sem akar haladni ; — sarkantyúzom, ütöm, verem, hiába ! legfelebb üget csak. ... A Fecske távol forgatja a nyulat, mig lovam végre csak lépdelni kezd ; én pedig a nyeregben reszkettem a vágytól, váltakozó hideg és forróság közt