Vadász- és Versenylap 2. évfolyam, 1858

1858-01-30 / 3. szám

43 bár tompán, olly sebességgel sietett felénk, mintha csak a szél hozta volna. Egyik perczben fejem fölött hittem elrobogni a bűvös hajtást, a másikban már megint messze tőlem haliám a mérges csaholást. így ment ez a dombok övedzte körben majd ijesztőleg közel, majd elérhetetlen távol, majd alattunk, majd fölöttünk, egy jó félóráig. Egyszerre egészen közelünkben, kéznyulásnyira de tompán s láthatlanul egy iszonyatos összecsattanás, marakodás, csaholás, fájdalmas vonitásokkal s hörgéssel keverve hallszott. Szél is kerekedvén ezalatt, melly a már többnyire lombtalan sűrű ágakat összeesapdosá, a hely bűvös jellemétől is felizgatott és tájékozás uélküli képzetem azon gondolatot ídézé elő, mintha Számiéi a vad vadász változatosság kedvéért most az egyszer világos nappal akarná tartani vad hajtását. Mély csend állott most be; a szél is csendesült, az ágak sem verődtek össze, csak egyes fájdalmas vonitás hallszott épen lábaink alatt a vajúdó föld tompa fohászaként. S ime, az előbb emiitettem üreg szájából kutyáink ketteje bújik elő, s véres és rókaszőrlepte bundájok megfejté a bűvös harezot és csatát. De a róka, melly már most kétségtelenül sebesítve vala, lyukában van-e ? meg van-e ölve, nem-e ? ez titok maradt, annyival inkább minthogy a harmadik kopó nem csak elé nem jött, sőt még mindig ugyanazon a helyen, hihetőleg beékelve, fájdalmasan vonított. H. barátnnk, ki e jelenethez szintén jókor érkezett, sajnálva igen jó kutyájának bizonytalan sorsát, határozatba ment, hogy B. barátunk közel lévő pusztáján erőt, szerszámokat és embereket szedvén, a kutya kiszabadításához fogjunk. S itt tán nem a legtökéletesebben határoztunk , a mennyiben legalább egyikünknek a helyszínén kellett volna maradnia. Mert alig ültünk a pusztán a jó paprikáshoz, ime megjelenik Sipos kopó véresen, összemarva, sántán. A róka bizonyosan — egyes ellenét végre kimarta várából s — az előzmények után Ítélve — roppant tágas aljaiban, más járhatlanabb üregeikbe menekült, vagy ki szökött. Elég az hozzá, hogy bár ott, hol a kutyát lábaink alatt hallottuk, kemény ásás után az üreg keskeny menetére rátaláltunk is, bár hosszú gamős vesszőkkel benyúlva, sok véres rókaszőrt, összerágott véres gyökérdarabokat húztunk ki, de a rókára akadni sehogy sem bírtunk s igy szép reményeinknek semmi valódi eredményük nem volt, a további fárasztó és kemény ásást folytatni pedig sem emberünk, sem időnk, sem kedvünk elegendő nem találkozott. Annyi azonban bizonyos, hogy azon, különben sok éven át legbiztosabb rókahelyen, hol róka — ha hajtásban volt — okvetlen megfordult: azóta rókát látni többé nem lehetett. Ha télen friss havon a hely körüli vágások tele is valának friss rókanyommal, magában e katlanban a világért sem lehetett egyetlennek is nyomára akadni. Az üreg szája fedetlen maradt, de elhagyatva is; a kutyák undorral kerülték. Ebből az sejthető, hogy a róka ott veszvén, finom szaglási érzékkel biró élőtársait és elleneit még holta után is messze riasztá magától. A hely maga azóta még hűvösebb szint öltött magára; még a szarka sem igen közeledik hozzá. Csak a vidék vadászai közül azok, kik mindezen körülményeket nem tudták s e helyet régi időkből a legjobb rókafordulónak ismerték, járták meg vele, ha hogy makacsul itt választva állásukat, félnaphosszat hasztalan várták a rókát, melly mindenütt megfordúlt, csak itt nem. P. ZS.