Vadász- és Versenylap 2. évfolyam, 1858

1858-01-30 / 3. szám

42 sejdítünk, nagyszerű bájos csaholással kezdték közellétét jelenteni. A róka a sűrű és árnyékos vágás gyalogutján csakugyan kibukkan, rálövök, látom mint veti el farát, de hihetőleg gyöngén találva, „ill a berek nád a kert", tova megy. A kutyák utána s heves csaholásukból Ítélve már azt hittem, hogy megfogják; de hasztalan, sokáig hallszott még tiízes üldözésük, de mindig távolabb és távolabb, mig végre hangjuk és hirük elveszett. Illy esetekben, tudván hogy a sebzett rókát a legjobb kutya sem fordítja viszsza, de a kutya sem jő meg egyhamar, bármiként kürtöljünk is utána, legjobb a tarisznyából elővett reggeli mellett, vagy e nélkül is tanácskozni; mit már csak azért sem kell elmulasztani, hogy az ember tudja mit ne tegyen. Ezt nem a jelen esetre vonatkozólag mondom, mert itt H. és B. vadásztársaim, (kiket ezennel van szerencsém bemutatni, mit eddig csak azért nem tettem, mert ha róka van a hajtásban, igen csendesen kell lenni,) rögtön tudták a teendők sorát; szerintük a róka csakugyan megsebesítve lévén, tanyájára sietett, ő is azt tartván, hogy mindenütt jó,de legjobb otthon, kivált ha künn lövöldöznek — és igy az egegibe kell átcsapnunk. Nem sokára ott is állottunk szokott helyeinken, a kopóknak azonban semmi hirük. Néma csend körülöttem, mit csak néha szakítának félbe a fejem fölött elszálló s még a levegőben is veszekedő mátyások. Ez árnyoldala a kopózásnak, mikor nem tudni, hol lehetnek a kutyák, mit csinálnak, meg fogták e a vadat vagy csak hozzák s honnan ? stb. Nyugodtan kell sokszor órahosszat várakozni, pedig nem minden ember tarisznyájában van töpörtyűs pogácsa lipcsei „Illustrirtébe" burkolva, mit illyenkor olvasni lehetne, mint ezt K. L. ur tette, de nem is akarja mindenki e drága és fontos tartalmú lapot azon veszélynek kitenni, hogy a róka kirántsa kezéből, mint ez K. L. úrral történt. Szóval már unni kezdtem a sok lesést, midőn a kutyák egyikét (Ernani hires neve) pillantom meg, mint száguldoz minden czél nélkül előttem. Nem sokára hallom a hivó jelt, örömtelve hagyom el unalmas helyzetemet és sietek az ismeretes hang után. Tüskén bokron keresztül érek az úgynevezett rókalyukakhoz s bár számtalanszor vadásztam e tájon, még is e helyre véletlenül soha sem jutván, különös és sajátságos typusa meglepett, Malepartus illyen helyen lehetett. Egy nem felette tágas és mérsékelt lejtős, három oldalról sűrű vágásokkal benőtt dombokkal kerített katlan volt előttem. Itt ott alkalmasint többszöri erdővágás alkalmával mintegy ott felejtett, és igy igen erős és régi csermagfák állottak elszórva, mellyeknek terebélyes ágaik időjártával annyira összenőttek, hogy a szép és tiszta őszi idő daczára a nap sugarai csak törve hatottak rajtok keresztül s igy a hely kétes homályba burkoltan, vagy bűvös jellemével vagy csakugyan mérséklete által is fagyasztólag hatott érzékeimre. A ritka fák alja tiszta volt s a legerősebb és legvénebbnek torzúl összeviszsza nőtt, óriási görbedt kígyókhoz hasonló, félig a földből kiálló gyökerei alatt egy száraz gallyal gondosan elfedett üreg nyílása látszott. Az egész kör vagy négyszeg szabad oldala, hosszú és mély, sűrű bokrokkal benőtt meredek — a távol völgyben végződő vízmosásba nyílt. B. barátom magához hiván kérdezé : nem hallok-e neszt ? Most jobban figyelve esakúgyan úgy rémlett, mintha ebeink messziről dühösen hajtanának, de a hang