Vadász- és Versenylap 2. évfolyam, 1858

1858-08-10 / 22. szám

357 nem egyéb merő rágalomnál. Induljon meg nagysád gyengéd mája keservemen, melly a néma vágyak olthatlan tüzével emészti napjaimat " „Hihetek-e szavainak?" kérdé szemérmes halk gágogással. „Higyjen esküvel pecsételt szerelmemnek!" esengtem én, közel simáivá a már már olvadozó fehér Libához s jól sejtvén, liogy még csak f hiúságának kell tápot adnom, igy folytatám : „En nagysádat a legboldogabb, legirígyeltebb libává teendem; nagysád az erdők királynéja lesz s a sármánytól kezdve egész a hattyúig, minden szárnyas nagysád talpaihoz teendi le hódolati adóját, a parlagi vadlibák pedig mérgükben pukkadnak meg." „Jaj, de liát ha papa meglátna itt önnel!" emelé kételyeit Libuska. „Tudom hogy Don Grunárosz az én családomnak régi ellensége, de a tényben ö is megnyugodni lesz kénytelen. Az első viszonyt azonban jó titkolnunk előtte, hiszen a szerelem úgy is titokban virul legszebben! jöjjön óh jöjjön nagysád azon erdei pagonyba, mellynek integetöleg hívó lombjai elfednek majd az irigy szemek elöl — — „Oh az erdő pagonyában Ott mí boldogok leszünk" daliám telhető szívrehatólag s Libuska, a hivő ártatlan Libuska az erdőszél pázsitán karjaimba omlott Ezer kopó és nyúlserét! mondhatom kövér falat volt, máig is számban az íze s e részbeni ízlésemnek egész életemre határozott irányt adott. E kalandomról hazatéret, apám rögtön észrevette a számhoz és fogaim közé akadt lúdtollakat s e hajlamomról Ítélve, már akkor jóslá, hogy iró lesz belőlem; intett azonban, hogy az illy libacsábitásokat ne gyakoroljam a házi kör közelében, mert a szomszéd falvak felbőszült közvéleménye könnyen irtó háborút izenliet miatta egész nemzetségünknek. Ez volt utolsó tanácsa — bár követtem volna. Szegény öregemet élve ekkor láttam utoljára. Elköltözött tőlünk s monda, hogy egy borz kényelmes lakházába fog vonulni, mellyet apám ott hagyott szagos látogató jegyével annyira compromittált, bogy a finnyás pedáns borz önkényt odahagyta eddig tisztán tartott palotáját Szemesé a világ - tevé hozzá jó kedvüen nemzöm; bár a kiszagüldött (1. szócsintan) borz ezen eljárást aligha szemességnek nevezte. Nem sokára ezután magam is elbúcsúztam a faodútól, hol anyám s különösen nővéreim mindig zaklattak, hoznék haza kirándulásaimból szá-