Vadász- és Versenylap 2. évfolyam, 1858

1858-08-10 / 22. szám

356 rása gyözelmeskedlietik. Egy példát ebből, melly egyszersmind az „első nyulam" fölötti örvendezésemet hozza emlékembe. Egy délután anyám kis tisztás helyre vitt, mellynek szélén vihardöntötte vén fa törzse korhadt. E törzs tetejébe kellett leső helyzetbe lapúlnom s onnan pár lépésnyire hirtelen leszöknöm. Első ugrásomat ügyetlennek, a másodikat már jobbnak mondá anyám s a szökéseket mindig nagyobb távolságra s mindaddig ismételteté velem, mig azokkal végre elér gedett lön. En e leczke czélját kérdém. „Tudd meg" mondá ö — „hogy ez a nyúl-lesvadászat eleme. Illy helyre a nyulak esténként legelészni jönnek. Ha mozdulatlanul a törzshöz lapulva vársz, nem vesznek észre s te hirtelen lecsapsz egyre, melly épen kezed ügyébe esik. A távolságot, mennyire szökbetel sikerrel, most mérted ki." Még ugyanazon este enyém lön az első nyúl, melly végetlen örömömre okleveles vadásszá avatott! Öntudatom megjött s én e naptól kezdve szabadnak érezvén magamat, mindig hosszabb és merészebb kalandutakra jártam, annyira, bogy mire a lomb sárgáim és ritkúlni kezdett, jobban ismerém már az egész környék hegyeit, völgyeit, erdeit, berkeit, szölleit, nádasait és földeit egész a szomszéd falvak határáig, mint egykor saját szülőházamat. Illy kalandozások közben történt, liogy az erdőszéli tarlón két kalászböngészö libára bukkantam, mellyek a nagyobb falkától elmaradván, csacsogva fecsegve biezegtek együtt, de midőn engem megpillantának, ijedt sikoltással igyekeztek tovább repülni, azonban csak szárnyaikat emelgették, mint kik úgy intézik futásukat, liogy könnyen elfoghatok legyenek, „Gyönyörűséges Liba kisasszony!" szóltam én érzékeny esdő hangon az egyikhez, mellynek gömbölyű teljes alkata ingerlőleg hatott érzékeimre — „ne hagyjon a kinzó kétségbeesés örvényében, ne vesse meg e holtáig kegyedért dobogó liü szivet!" „Menjen maga hamis!" feleié szemlesütve választottam, mialatt társnője a mellőzés miatt lepittyesztett orral tovább ment — „hallottam én már sokat az illyen Róka úrfiakról, kik rögtön készek a vallomással, aztán rútul megcsalják s ott hagyják a szegény Libát." „Esküszöm Epikúrra" felelém én hévvel — „hogy én nem hagyom ott nagysádat s hogy mit ellenségeim csapodárságomról koholtak,