Vadász- és Versenylap 2. évfolyam, 1858
1858-07-20 / 20. szám
322 Most értesültem csak, liogy teliát mi is a magyar néppel egy időben foglaltuk el e téjjel mézzel folyó földet. Apám erről a hagyomány szájával hosszasan beszélt, mit én csak röviden említek itt, elmondván, hogy a régi magyaroknak kelet földéről a mongolok nyomása miatt történt kiköltözte után, nem sokára a mi őseink is érezni kezdték a sakálok elhatalmasodását s ezt tovább nem tűrhetvén, elébbi laktársaik nyomdokait követve érkeztek ide, és mig Árpád Zalánnal harczolt , addig elődeink nagy Morvaország rókacsöcselékével bántak el. Szegény apám nagy kegyelettel emlékezett e hódító foglalásról s vitéz elődeinkről; büszkeségét helyezte abban, hogy ősi viseletét fajunk híven megtartotta, annyira, hogy ha ezerév előtti róka-dédünk ma feltámadna, ép azon nyelvet, viseletet, szokásokat és gondolkozásmódot találná, mellyet 1000 év előtt hagyott örökül. S diesekedhetnek-e ezzel üldözőink? — tévé hozzá, oldalt pillantva. Megkísérlem gyenge tollammal apám külsejének leírását, habár ennek kiemelése a szerénység rovására történnék is, miután szemeit rajtam feledő anyám titkolhatlan örömmel nem egyszer kiálta fel : „Szakasztott apja!" — Nem tudom, vájjon nem-e csak az anyai hiúság találta fel bennem apám vonásait, de annyit elfogulatlanúl mondhatok, hogy nemzöm fajának kitűnő egyénisége volt. Hegyes fekete orra fölött rézsútosan hajlott szemeiből értelmiség ragyogott, mellyek s egyenesen felálló fülei, folytonos lélekéberségének vatf Iának tanújeleí. Osi divatú sárgás rőt rókamáit viselt s csak torkaallja és farkvége volt fejér. Egy ízben — tán három hónapos lehettem — kérdém öt, miért nem csináltatott nekem is az övéhez hasonló öltönyt, miért barnább az enyém, miért barnakékes az én farkam vége s torkom allja is, mint ezt nyalogató anyámtól hallani? Mire ö megjegyezvén, liogy ruhámat nem a szabó kecskével varratta, hanem ez saját készítménye (s itt egy kérdő hamis pillantást vetett anyámra) — felvilágosított, liogy a fejér farkvég s torokalj csak a tisztesebb meglett kort illeti meg s nem a fiatalságnak való. Rendkívül finom érzékekkel birt. Látása, hallása, szaglása közmondásos s egyiránt éles volt, akár a fenyegető veszedelmet kellett elkerülni, akár szenvedélye mindennapi gyakorlatában, mi öt olly ügyes és tapasztalt, vadásszá tette. Ez utóbbiban fájdalom kevesebb oktatást