Vadász- és Versenylap 2. évfolyam, 1858

1858-07-10 / 19. szám

•302 vissza s hol igen sok pusztítást okoznak. A sárszalonkák, a lilikek és a gyöngyvérek mint az olvasó tudja, már április végével elhagyják vidékünket s csak augusztus felé, mikor kiköltöttek, térnek hozzánk vissza smaradnak addig, míg a fagy őket el nem zavarja. Legszebb vízivadászat esik május közepétől junius derekáig, ekkor a vad még mind a réten van, vagy leginkább oda jár eledelt keresni. A viznek sincs még illyenkor ama kellemetlen szaga a „kotútól" vagyis a vizbe hullott mindennemű rothadt csörmeléktöl, melly a kenderáztatók szagához hasonlít. Májusban a szúnyogok milliárdjai reggeli s esthajnalon, a napnak égető heve nappal nem teszik a vadászatot kínossá. Mellesleg legyen mondva, hogy a szúnyogok borzasztó támadásai elöl a vadász csak úgy menekülhet némileg, ha igen erős szilva- vagy czitromlével, vagy más ártalmatlan s erős illatú folyadékkal keni be arczát. Nyakóczon május végén túl vadászni nem lehet. Most már tegyünk együtt egy lris kirándúlást a Sárrétjére, ha úgy tetszik s az olvasó még meg nem unta a mulatságot! Legjobb ha Püspökladányból indúlunk, melly vasúti állomástól a rét csak egy órányira van. Innét aztán akár Sebastopol alá, vagy az egész világba mindenütt vizén mehetünk. Mindjárt délután kell indulnunk , hogy az esti és hajnali húzáson jelen lehessünk; kiválasztjuk magunknak május utóbbi napjainak némellyikét; ha csupán vadlúdra akarunk vadászni, április hónapját; fődolog, hogy előre hirt adjunk Rohodinak, vagy bármelly más pákásznak, hogy ránk annyi csónakkal a hányan vagyunk, a rét szélén várakozzék. Midőn Püspökladányt a Sárrétnek ezen fővárosát elhagytuk s szekerünk a rétnek fordúl, épen nem mondhatnám, hogy körözetünk valami regényessel kínálkozik. Az idegen, ki soha illy pusztaságot nem látott, a néma csodálkozástól nem tud magához térni; sehol fát vagy bokrot, vagy ollyasmit min szeme megakadhatna, nem vesz észre, csak a távolban gunnyaszt egykét nyomorú épület, egymástól mértföldnyi térközön, aztán messze jobbra tőlünk Karczag város egyháza s tornyai látszanak, mint egy nagy asztag s néhány a rét szélébe vert karó. Azonkívül végetlen síkság köröskörül és rajta semmi, de semmi! A csonttá száradt semjékes lapályokon szekerünk lassan s nehezen döczög, úgy is kell, ha vesénket időnek előtte nem akarjuk testünkből kirázatni. A tájnak ezen elhagyott, kedélyt lehangoló sivár tekintete azonban lassanként tűnni kezd, minél inkább közeledünk a réthez. A légkör-