Vadász- és Versenylap 2. évfolyam, 1858

1858-01-20 / 2. szám

20^ sziklatömbét a fagy: változatlanul állanak fenn s büszkén daczolnak a pusztító elemek haragjával; megvetöleg néznek le az élet és emberiség parányiságára; eresebbek ük mint bármelly emberi építmény és habár magok nem érezhetnek is szenvedélyeket, gyönyörű tért nyitnak á vadászszenvedély élvezhetésére s mintha nyújtott karokkal fogadnák á vadász örömteljes vágyódásait, úgy állanak most ott előttünk gyönyörű fényben, mint az érkező jegyest örömpírral fogadó ara. Befordulunk nemsokára a völgy kanyarulatába s majd szálas bikkek alatt, majd köves és fűvel gyéren benőtt lejtőn, majd ismét ritkás fenyüerdőben haladunk tovább; többször át kell mennünk a patakon, melly vastag kövek közt tör magának utat; egyre szűkebbé válik a meder és nehezebb a lovak lialadhatása ; emelkednek már jobbról balról a sziklák s itt ott a henye-fenyü mutatkozik, míg végre meredek part zárja el a völgyet s a patak egy sírna kőfal hosszán zuhog le. Itt leszállunk a lovakról, mellyeknek lihegése és verejték-áztatott szőrük a nehéz, de jól végzett műtéteit bizonyítja — és most talpra vadász! eddig tréfa volt a dolog s csak most kezdődik magad fáradása! Elejénte minden könnyűnek tetszik s a kik az első hajtásban alsóbb helyekre állítatnak, ritkán tesznek fárasztó járást; de mennél magasabbra jut ki a vadász helye, annál nehezebb, fárasztóbb lesz mászása. A meddig az erdötenyészet terjed, a meredély nehézségeit könnyebb legyőzni, mert a fák gyökerei s az általuk megerősített part biztos lépésre nyújtanak tért; mennél felebb érünk, annál ritkábban állanak a fák, annál szaggatottabb, egyenetlenebb lesz a helyszín, de itt is többnyire még a leomlott ködarabokon, ha ismét füvei vannak megkötve, elébb találhatunk biztos talapzatra; fel lehet még használni a tér érdességét, a kiálló gyökereket, fücsomagot, a havasi rózsa vagy a henye-fenyü szálait és ágait; sokszor négykézláb is segíthetjük magunkat felfelé: a meredély sem olly szédítő még, liogy képzelödésiinket felizgatná, vagy elcsüggeszthetne, sőt az erdészek az illy járást még „szépnek" és „gorombának" nevezik. De „rút" lesz már a dolog ott, hol a tenyészet szűnni kezd, hol a henye-fenyü ritkábban verhetett gyökeret s hóomlások és vizrohamok elsodortak maguk előtt mindent, mi nem tarthatott feszesen a sziklákhoz; hol sima kölemezeken át, vagy pedig sziklafal keskeny párkányain kell járni szédítő mély szakadások és árkok mellett; sokszor itt alig van olly szélességű hely, mellyen a talp éle elfér s elébb arról is meg kell győződni, hogy elég erősen tart e azon köszálka a falhoz s