Vadász- és Versenylap 2. évfolyam, 1858

1858-04-10 / 10. szám

162 Vaddisznó vadászat. Mikóháza, mart. 19. Martius van. ... a vadnak tenyésznie kell; a tavasznak várt hírnöke az erdei szalonka még nem érkezett meg, a vadlúd is csak gyéren mutatkozik. Mit tegyen illy fegyverszünet alatt a vadász ? érzi hogy a férfias mulatság után vágyva, ereiben élénken kering a vér, testében edzett az ideg, kedélye vidám, de a tétlenség miatt nyugtalan; ezért mintegy karpótlást keresve, a lefolyt vadászati szak fenmaradt szebb emlékein örömest mereng el s szakbarátíval az érdekesb eseményeket . . közölve osztja meg. Ez élményközlések nyilt terén — én is egy vaddisznó-vadászat leirását kísérlem meg ; elbeszélésemnek maga a tárgy nyújtson érdeket. . . Abaúj megyén gyönyörű liegylánez terül el, melly azt Lengyelországgal köti össze. Ezer meg ezer bérczeível egy nagy Oezeán képét nyújtja ez, mellyen ingatlanná merevedtek a hullámtorlatok; egy részét szépen kezelt fiatal erdő, nagyobb részét ösrengeteg födi; ünnepélyes csendét, télen vadász robaján s ölfavágók egyhangú kopogásán, nyáron a rohanó zápor s dörgő villám hatalmas szózatán kívül, idegen elem ritkán zavarja meg; bércze s völgye tövér füvet terem ; árnyasforrásai kristálytiszták s gyönyörűek , azért benne jelentékeny mennyiségben tenyészik az év minden szakában biztos menhelyet s élelmet találó őz, sőt a vaddisznó is, melly mind a mellett, bogy e rengetegnek nem régi lakosa, csapatonként tanyáz s kártékonyán támadja meg a hegyek között elszórva lakó s családjaikat ablakosságból tápláló szegény lakosok irtásait, úgy hogy nem ritkán, a legnagyobb éberség daczára, Qgy rövid nyári éji látogatásnak a kenyérvesztett család sírva néz utána. De bár mint légyen, az agyaras állat a vadásszal némileg feledteti a veszteséget, mellyet az ország legnemesebb vadjának a szarvasnak e vidékről történt elvándorlása által szenvedett. Az elmúlt farsangnak vadászos véget vetendő, február 15-én másodmagammal a hegység belsejének vettem utamat, hol is négy darab vaddisznó tartózkodásáról biztos tudomásom volt. A terv kivitelére két fegyvernélküli egyént vevék magamhoz a kutyák elbocsátására. A hajtás az úgynevezett Gereben tető ellen lön intézve, s mig másod magammal állást foglalandó az úgynevezett szikla alá juthaték, a két hajtónak jó fél órai várakozást parancsoltam. Mielőtt még barátommal a kitűzött helyre érkeztem volna, a 3 kutyát a hajtók már alig bírták feltartani, mert a szembe fuvó gyenge szellő a disznók erős szagát egyenesen orrukba hozta. Állásomra érvén , jeladásomra a hajtás megkezdetett. Mint lánczról lebocsátott sárkány, ugy rohant a három bátor kankutya egyenesen a négy vaddisznóra, mellyek semmi bajt nem gyanítva fészkükben várták be őket , de a zajra mihamar talpon voltak s futásban keresének szabadulást. Az utoljára kiszökő kan egy fentebb álló kopúra szökött, ez azonban legjobb pajtása haláláért, (mellyet augustus 14-én vadkan végezett ki) boszút állandó, olly erővel és elszántsággal ragaszkodott annak tarkójába , hogy hozzá érkező két társa segítségével sikerült a disznót földhöz szorítani s addig tartani, mig a hajtók egyike a nagy hó daczára oda érhetett s a kezében levő kézi baltával agyon vágta azt. E nagyszerű esemény után egyik hajtó a disznót a meredekről lefelé csúsztatva, igyekezett azt a völgyben fekvő szekérútra húzni, míg a másik hajtó a már egészen neki dühösödött 3 kutyát ismét csatára vezeté. Ezek alig hogy friss nyomát lelék a másiknak, azonnal utána rohantak s legnagyobb bámulatunkra, azelöbbeni csatatér felett mintegy 200 lépésnyire egy más vadkant találtak. Ez azonban egy két ágú fiatal tölgyfához támaszkodva, erős védelmi állást foglalt, annyira hogy minden elölről intézett rohamot hatalmasan vissza vert, míg végre az ostromlók egyike a két ágú