Vadász- és Versenylap 2. évfolyam, 1858

1858-04-10 / 10. szám

158 apáiként ülnek ott egy csoportban, összedugva ösz fejeiket, mintha unokáik sorsáról aggódva tanakodnának. Mélyebbre is behatoltam e hegyláncz titokteljes völgyeibe, mélységeibe , szakadásaiba s nem egy kúpját mászva meg, láttam kegyencz gyermekét a fürge zergét, jégsikjain átiramlani. Vadásztam a Bakony bükk rengetegjeiben,Selmecz örökzöld hegyein. Láttam az akár czukorból készültnek mondható Szász Schweiczot, mindenféle — az utasnak szükséges és szükségtelen apróbb nagyobb kényelmeivel. t Es még is, e vidékek egyike sem képes a kemenczei hegyekben töltött rövid két nap emlékét háttérbe szorítani s azon hatást kisebbítem , mellyet ott begy és völgy, gazdag bükk- és csererdeivel, szóval, az egész — még a teremtés ösies, de azért nem vad jellegét viselő természet gyakorolt reám. Sajátsága a középmagas hegyeknek, hogy hihetőleg dúsabb és változatosabb növényzetük által kellemesebben hatnak az emberre, mint a magasztos ugyan, de egyszersmind egyöntetű s a növényzet ékjében szűkölködő, vad , többnyire hozzáférhetlen kopár ormú havasok. Bármilly meglepő s különösen télen jótévö legyen is a gazdag örökzöld fenyvesek látása, olly hamar únjuk meg komor árnyékuk egyhangúságát. Ha szép, zöld, de minden bullatag levéltől tiszta és igy rémesen nesztelen pázsitjain járok, mindig azt képzelem, hogy itt egy— hajdan tövér, talán tropicus növényzet temetőjén vagyok s mintha az örökzöld de örökké egyforma fák mindannyi sírkövekként ezt suttognák : „Utánunk enyészet!" Lombos erdők ellenben épen őszkor, ezer meg ezer különféle színekben ragyogó leveleikkel s szétterjengö vagy kedélyesen összefort ágaikkal 4ánczosokhoz hasonlítanak, kik karöltve járják széldúdolás mellett villi-tánczukat. S lia a kegyetlen öszi zenész le is rántja fejeikről a bervadásnak indult koszorút s ez csörögve hull lábaink elé: mégis e hang inkább a természet által mondott kedélyes viszontlátásra, mint enyészetre emlékeztet. S illyen a kemenczei hegyláncz. A Cserhátnak, illetőleg a Mátrának nyugat felé elnyúló végcsoportját képezvén, Magasfanevü legmagasabb csúcsával épen annyira emelkedik ki a környezetből, hogy az azt először megpillantó okvetlen nagy hegységnek fogja mondani; tetői azonban még sem nyúlnak annyira a felbök közé, bogy a légkörnek nö-