Vadász- és Versenylap 1. évfolyam, 1857

1857-11-30 / 22. szám

373 ön, hogy az arabok közt azzal még nem „férjfi" az ember, hogy bajuszot, szakállat visel : s bizonyossá tehetem önt, hogy amaz egyszerű epitaphium többet foglal magában, mint sok magasztaló mondat, s hogy én részemről nem kivánok mást." Szolgáljon ez a kitérés futólagos bevezetésül a Mr. Gérard beszélte történethez. Az öreg seik eleinten erősen rajta volt, hogy menjek be velők a duárba, aztán megint egynehány embert akart velem hagyni, kiknek látszott az ábrázatokból, hogy nem nagyon vágynak maradni. En visszautasítani mind két ajánlatát s rábeszéltem, hogy csak menjen haza az embereivel, mert az idő estveledik , s az oroszlányok minden pillanatban megérkezhetnek. A jó ember nehezen hajlott tanácsomra s elmente előtt engedelmet kért tőlem, hadd mondhassa el estveli imádságait kísérői társaságában, hogy az Isten őrködjék felettem az éjen, mellynek egész folytában egy lélek is azon hegyek közt be nem hunyja a szemét, hanem szorongva várja nagyja, kicsinyje a puskámmal jelentendő újságot. Imádságuk végeztével hozzám jöve a seik és monda : „Ha ugy tetszik az Istennek, hogy meghallgassa kónyörgésünket, és ha ön megakarja vidámítni azoknak lelkét, kik önt szeretik — ha megölte, gyújtsa meg a tüzet,mellyet embereim tüstént elkészítnek előre önnek; hogy miután füleink hallják a csata jeladását, szemeink is láthassák a győzedelem zálogát. ígérem, hogy mi is felelünk önnek." Tájeb kívánságára örömest reá állék, s egy pillanat alatt fel vala állítva egy roppant máglya, mellyhez csak egy kanócz kellett, hogy lángba boruljon. Míg azzal foglalkodott a seik népe, araboktól, (ki maga a megtestetűlt indolentia) ritka buzgósággal, főnökük közel állott mellettem és monda : ,Ha tudnám, hogy ki nem nevet, egy kis utasítást adnék önnek.' ,Öreg ember szavát, íelelék, mindig tisztelettel kell fogadni.' ,Jól van, hallja hát fiam. Midőn az oroszlányok eljőnek, a nagyfejű ur' (igy hívják az arabok a kinőtt hím oroszlányt), elől fog menni. A többivel ne vesződjék ön. A gyermekek már olly nagyok, hogy anyjok nem sokat gondol velők s ők egyedül csak apjokban bíznak; tehát mindenek előtt csak a nagyfejű urat tartsa szemmel. Xe feledje, hogy ha az ön órája eljött, az fogja önt megölni s a többiek eszik meg.' E pillanatban hívták az emberei; ,menjetek csak', kiálta nekik, ,tüstént követlek.' Ekkor, körül tekintve óvatosan, mintha valami titkos közlendője lenne, száját közel hajtá a fülemhez ós suttogva mondá : „El lopta a legszebb kanczámat és tíz darab marhámat." ,Ki lopta el öntől?' Kérdem, hasonló halk szóval. ,Az ni!' felele, öklével a hegy lejtőjére mutatván. Türelmemet veszteni kezdvén, mondék : ,No de hát nevezze meg, ki az a tolvaj ?' ,A nagyfejű ur.' Ezt már olly halkan mondá, hogy csak a végét érthettem; de sejtem a többit, s nem állhattam meg, hogy ne nevessek, eszembe jutván hagyakozásai. Néhány perczczel azután már el vala tűnve az erdőben a seik és én egyedül maradék az Ued-Serf partján, öt oroszlány lábnyomaival, mellyek csak tegnapiak voltak, a tiszteletökre rakott máglyával, mellyre a bekövetkezett éj széthathatlan setét fátyolt