Váczi Közlöny, 1894 (16. évfolyam, 1-52. szám)
1894-03-25 / 12. szám
H u s v é t. Husvét a föltámadás ünnepe. Öröm és félelem rejlik e szóban. A húsvéti öröm hosszú böjt gyümölcse, a félelemnek böjt a gyermeke. Emez a természet rendje szerint megelőzi amazt s miként a tél jege a tavasz melegében, úgy olvad el öröm hevében a félelem. Az öröm általánossá lesz. Mindenki részt vesz benne. Az emberek e napnak mindnyájan örülnek, pedig kevesen bőj töl lek. Az emberek örültek akkor is, mikor félniök kellett volna. Tudnak-e hát örülni, a kik nem tudtak félni? Tudott-e győzni, a ki nem tudott küzdeni? Tudott-e föltámadni, a ki nem tudott meghalni? Krisztus föltámadása megpecsételi az igazságot, melyet hirdetett. Lehet-e az igazság ismerete nélkül öröm? Az igazság megismerése legszebb előjoga az ember eszének és természetének legnemesebb dísze. Ez előjogával lesz az ember Istennek képmása, mely őt Teremtőjéhez emeli, ezzel ismeri meg a végtelen isteni elmének a föld porában nyilvánuló terveit. Raboljátok el az embertől az igazságnak ismeretét s akkor a mindenség nem lesz előttetek egyéb, mint a khaosznak képe, ismereteink csak a kevélység elmehábora, erényeink csak a szenvedélyeknek műve. A mily nagyszerű és hasznos tehát az igazság ismerete, ép oly ragyogó annak fénye azok előtt, a kik keresik és a mily tökéletes annak forrása, ép oly nagy a hatalma is azokkal szemben, a kik neki ellentállanak. Ez az igazságnak egyúttal jellege. Az igazság minden elméhez mért s mégis minden elménél tökéletesb; az emberi ész által felfogható s mégis minden emberi észt messze fölülmúl; mindenkitől megítélhető s mégis független minden ítélettől; az igazság legmegközelithetőbb és legrettenetesebb egyszerre; legmegközelithetőbb, ha az emberek keresik, legrettenetesebb, ha neki ellentállanak. Az igazság épen megközelíthetőségénél fogva mindenki által fáradság és erőfeszítés nélkül megtalálható, rettenetes voltánál fogva pedig tönkre tesz, ha meg nem védi, zűrzavart létesít, a hol nem világit. Krisztus hite az igazság, feltámadása a meg- pecsételés. Emlékbeszéd. A váczi honvéd-emléknél 1894. márczius 15-én elmondotta: 33or"foél3^ Sáx^clor. Tisztelt ünneplő közönség! Az első Caesar, a ki világot Rómának adta, győzve száz tusán, Csupán azért, mert koronára vágyott, Elvérzett márcziusnak idusán. Ä „Váczi Közlöny“ tárczája. Feltámadunk! Feltámadott! üres a sziklasír. Remegj halai ! az Élet győze le, Az Isten vívott véled most csatát. Szivünk ismét reménynyel van tele. Nem oly sötét többé a sírhalom, Ha válni kell, vigaszt lel bánatunk, Az élet, napja újra felragyog: Alleluja, mi is feltámadunk ! Mit ér születni, hogyha meghalunk Ha bölcsőnk mellett ott a néma sír ? Mit ér remélni ? hisz’ a sírgöröngy Oh nem lehet a sebzett szívre ír, Remény . . . csalódás végczél nem lehet, E földön kivül lesz még szebb honunk ; Enyhét leli a nyugtalan kebel . . . Alleluja, mi is feltámadunk ! Ki mondja azt, hogy hát örök a sír? Hisz’ akkor nálunk sokkal boldogabb A kis virág, melyet kezünk letép S melyen járunk, a hitvány kődarab, Reményük nincs, — nem is csalódnak ők ; Reménytelen csak a mi alkonyunk? Az nem lehet, azt tilja ész s a szív : Alleluja, mi is feltámadunk! Hol az igazság itt e sártekén ? Ahol koldul sokszor a szent erény, Bársony- s biborba1 jár a bűn, a szenny S tövis szurdal a jámborok fején : De ott fenn él, ki végtelen igaz; Lesz egykoron, lesz egy dicső napunk, Melyen a jó veendi érdemét . . . Alleluja, mi is feltárnádunk! Feltámadunk ! üres a sziklasír, Melyben feküdt az Isten szent Fia. Elporladunk, a bűnnek zsoldja az, Az embernek, hogy meg kell fialnia, De felkelünk, sírunkba ha lehat Az Isten-szó és élni fog porunk. Imádva légy, ki e reményt adád ! Alleluja, mi is feltámadunk ! Révész István. Ez volt az első márcziusi harmat, Melyet Caesarok hasztalan tiportak; Mi tőle megfogant, kihajta rég: Világszabadság és Testvériség! S a sorban, hol a sorsot vívtuk együtt, Utolsók mi sem voltunk magyarok, Mi is letettük az örök nagy.esküt: Hogy soha többé nem leszünk rabok, Lánczát levertük szónak, gondolatnak, Megtettünk népet embernek, szabadnak. S a nap, mely igy kelt s századokra szólt, Nálunk is márczius idusa volt. {Ábrányi.) Légy üdvözölve hát mi tőlünk óh márcziusnak idusa, ki lelkünk jobb fele : a szabadság vagy .magad ! lm újra megjelentél szivünkbe szent érzést beoltani s mi szózatodra el-kijöttünk szintén megünnepelni tégedet. Jöttödre felöltők ünnepi ruhánkat, s inig arczain- kat a viszontláthatás örömpirja ragyogja be, szivünk szorul az érzéstől: vájjon méltón üdvözölhetünk-e? Felette érzem e megtiszteltetéssel járó kötelmeknek súlyos voltát, mert vannak e díszes csoportban többen, kik ama világra szóló napokat szemeikkel látták, azoknak tuséiban vérükkel is áldoztanak: ez aggoknak szólanom érzem, hogy nem szabad. És vannak itt látom olyanok sokan kik a történelem lapjait forgatva, e múltat és annak szellemét jobban megismerek, hogy- sem nekik gyönge én csak szólni mernék is. De vannak s vagyunk sokan, kik e dicső múltról képet most alkotunk; kiknek azt elégszer emlegetni nem lehet, mert annak megkapó, ragyogó színével betelni nem tudunk; kik évről-évre várva-várjuk, hogy e napnak fordulóján újra halljuk, hallgatthassuk, mit apáink véghez vittek 1848-ban. S van-e magyar, ki ezt nekünk bűnül róni merészelne?! Hát bűn-e az, ha nagyjainknak féld o mb örült halma mellett megjelenünk olykor-olykor s kimagasló szellemüknek kegyelettel adózunk ! ? Nem! nem! a mit mi mostan cselekedni jöttünk, bűn az nem lehet: azt e nemzet Istene erényül tudja be nekünk. Vessünk egy pillantást ama fényes napokra, melyeknek szétáradt, jótévő melege folytán, miként langyesőnek s a nap éltető sugarának hatása alatt kifeslik a rózsabimbó: kibontakozott akkor a nyomasztó kormányzati rendszer százados békóiból a magyar szent háromság: a szabadság, testvériség, egyenlőség magasztos eszméje. Ez a márcziusi nap volt akkor is. A természet fehér köntösét megunván, ujjal: zölddel kezdte felcserélni már; az előbb még kötve tartott föld, mely fagynak alatta nyögött, megszabadulva kötelékeiből, örömében virágokat gyüjte ölébe, tűzött föl keblére; a viz is berázta kemény jégpánczélját s örömében mutatta az eget. Minden teremtmény örült a felszabadulásnak, csak egy, egyetlen egy, a magyar nemzet zavarta a viduló természet harmóniáját. Csak neki nem volt szabad, csak neki nem lehetett örülnie, mert az öröm forrását mérges dudva-növénynyel fojtá be előtte a Gonosz. Tantalusi kín fogyasztá a nemzet erejét. Szomjazó volt ő, ki az előtte levő vízhez ajkát nem érinthető ; éhező, ki a fölötte függő gyümölcsöt el nem érheté ; imára kéfez, a szabadság templomába vágyó, de bemennie abba nem volt szabad neki. Pedig a nép, a büszke nemzet, mely magát egy ezer évig fenntartó itt annyi ellen között, sem tudatlan, sem gyáva nem volt. Nem véreim ! Mert amely nép, midőn elfoglalván e szép hazát, oly bölcs törvényeket hozott, melyek egy ezredévig biztositvák neki e Kárpátok övezte szép lapályt, mely nép küzködve mongol, török, tatár vad légióval, megfogyva bár, de meg nem törve, megérte Utazás. Nem ugyan a föld körül, de mindenesetre annak egy darabján, még pedig gyalog. Vonaton, hajón, vagy kocsin csak azt és annyit látunk, amennyit mindenki. Magunkba szedtünk bizonyos zóna-áru élvezetet. De gyalog menve mindenki egyéniségéhez mérten gyönyörködhetik a világ kincshalmazában. Igen, kincshalmaz, mert minden létező értéket képvisel. Már maga az a fényes, enyhén meleg napsugár, mely kicsalt a falak közül, képviseli a kincstárban ama tőkét, mely kamataiból dúsan részesíti nemcsak a gazdagot, hanem a szegényt is. Az a világosság, az a meleg maga a jólétnek egy neme, önkénytelenül érezzük jótevő hatását, lélek és test üdül általa. Csak ki—ki a szobából, ezekből az elegáns börtönökből, hol a fegyenczek: jó magunk, megrögzött gonosztevőkké válunk, mert a falak között önmagunkra lévén utalva, gondolataink többnyire saját énünk körül keringnek s kifejlődik az önzés, melynek lassanként rabjaivá válunk. A második észrevétel, mit a falakon kivül teszünk, hogy pompás tavaszi levegő van. Egy pillanat, a midőn tüdőnk beveszi, már ifjit, erőt kölcsönöz, erőt a munkára, élvezet- és gyönyörre. Nem ért-e fel ez a nehány gyalog tett lépés a gyorsvonatom kéjutazások eredményével? Vagy nem?! Akkor gyerünk tovább. Milyen édes hang, bájos csicsergés, itt a pacsirta. Nem ütemek közé szorított hangverseny-zene, valami közvetlenebb, a szív, érzés igaz varázsával, mintha biztatna: jöjj, repülj te is! És valóban szárnya nő lelkűnknek, az emberi fönséghez legméltóbb tudás a szellemi szabadság megnyilatkozása az, mely föld fölé emel. Megnyílik előttünk a kincshalmaz, a világ leggazdagabb könyvtára. Mindenütt és mindenütt, ahol egy parányi fűszál bujt elő, nem kell óriás sziklákat, hullámzó tengert, zúgó erdőt keresni, vagy a mérhetetlen csillagos eget, ezredéves ünnepét: ily nép, ily nemzet tudatlan, gyáva nem lehet! De volt hibája más! Hiszékeny nép vagyunk s az Ármány minket könnyen megejt. Maholnap ötszáz éve lesz, hogy a szomszéd Ausztria kincses hazánkat megszerette. Mindent elmondanom felesleges. Nem részletezem, hogy Bocskai fegyvert miért ragadt s hogy Bécs faláig miért nyomult a túlkapások ellen egy megállj-t kiáltani. Azt is elhallgatom, hogy Rákóczynak miért kellett a zászlaját kibontani, amelyen Írva ez vala: Hazáért és Szabadságért! És el nem mondok annyi mást, mely sujtá a magyart a négyszázados türelmét végsőre vitte már, csak azt s kis mesét elevenítem fel, midőn a Hamisság útra kelt az Igazsággal s lassanként elcsalta ennek minden pogácsáját; ő pedig csak úgy adott egy-egy falatot az Igazságnak, ha ennek előbb orrát, fülét, végtagjait lemetszheti. Sorsunk és helyzetünk egy volt az Igazságéval. Volt nekünk is drága kincsű alkotmányunk, nem idegen ősi forma: magyar hozott nekünk törvényt, magyar volt ki végrehajtó — szép szerével, erőszakkal kicsikarta elrabolta utitársunk a Hamisság, s Bécsből fújtak nekünk nótát, melyre lépni sohse tudtunk s nem is tudna a magyar. így vesződtünk 400 évig ! És volt nekünk pénzünk elég, hajók vitték fel Bécsbe kincseinket, s mit meg nem sokallott e nagy türelmű nép azt végre megsokalta Istene: nem engedte meg, hogy egy ily kincsekkel megrakott hajó Bécsbe feljuthasson, magyar folyó hullámaiba sülyesztette le. *) És voltak nekünk ifjaink, kiket nemzettek az anyák hogy őrizzék e drága hont: azok külföldre hurczoltat- tak el, hogy vért és életet áldozzanak — a szomszéd tartományokért. És hogy zúgolódni ne merjen e nemzet, küldtek nyakunkra idegen zsoldosokat, a kik nyelvünkön még csak köszönni sem tudtak nekünk. Midőn erőnkből igy kifosztva, ellenséggel kibélelve a fájdalomtól feljajdultunk, hallgatással feleltek a hatalom zsarnokai Nógrád sérelmeire. Hogy a mérték teljes legyen szánkat panaszra ne nyithassuk, kaptuk a mit sohse kértünk ! censorokat, a kik reá nehezültek a szóra, gondolatra, hogy ez szárnyra ne kelhessen. Megkötözték kezünk lábunk, békót vertek az eszmére. s nekünk mégis élni kellett! Martinovics és társai e zsarnokság ellen felszólaltak — fejüket hóhérbárd vette el. Lovassy a spielen- bergi várba hurczoltatott, s a fényes elme, mely arra volt hivatva, hogy e felhős időkben világoljon, oly korán elborult s egy hosszú életen át vonszolta a halált. A történet borús. S nekünk mégis van okunk örülni, mert a mindent eltiporni kész zsarnokság terve megbukott. Megölte ugyan a testet, de az eszmét megölni nem birá. Martinovics sírján kéz-ül tette virág fakadt: a szellem meg nem halt vele, csak másba költözött, miként a költő mondaná. A szabadság eszméje immár meg sem halhatott, merRvolt áldozatja. A történet pedig azt bizonyítja, hogy a mely eszmének mártírja volt, az meg nem halhatott soha. A zsarnokság uralma s nyugatról a tenger mellől áramló langy szellő ezt is megérteté, hogy eljött a minek jönni kellett: a tiltott szabadság, miként a hamu alá rejtett zsarátnok 1848-ban lánggal kicsapott s bevilágított millióknak lelke mélyébe. Mig a Karok és Rendek Pozsonyban üléseztek s több jó indulattal, mint eredménynyel tanácskoztak a *) Szilágyi S.. Erdély irodalomtört. a parányi zöld növényke megadja a titkok kulcsát, bepillanthatunk az egész könyvbe. De csak tovább, el távolabb, hol a fűszálak közé itt-ott bársonyos zöld moha vegyül, az aranybarna száraz tölgy levelek alól előbukkan egy-egy ibolyatő, egy, kettő, három bimbó rajta, nem kell neki, csak nehány nap, felpattan illatos kelyhe; óh jövő, reménynyel biztató nehány nap, nehány óra, nehány pillanat, mely végzetes lehetsz s nyújthatsz üdvöt, vagy kárhozatot. Te bűvös könyv, melynek egy lapja a biztató kis ibolya levele, tovább akarlak olvasni! Üdvözöllek te kicsiny pirostarka bogárka, hová sietsz teljes erővel kapaszkodva, szálról le, szálra föl, párodat keresed ? ne félj, találkozol vele, a végzet még nem lett következetlen, a természet őstörvénye még soha sem hazudtolta meg önmagát! Lám, mily jól lehet rejtelmes betűkkel irt könyvből olvasni. Egy órai séta csak és mégis mennyi tudományos felfedezés, ezer változatosság, élettapasztalat! Élet? . . . mi vagy te élet? tűnő álom, múló lá- tomány, mint a tavaszi ég tiszta kékjén a mésszetá- volba tűnő, kicsiny, fehér felhőfodrozat! Fényes álom, meleg napsugár, világos gondolatok tiszta kék ég, fejledező ibolyák, boldogság sejtelmének múló pillanatai, szép álom, ne röppenjetek még el, bűvös nagy könyv, ne záruljanak be addig lapjaid, mig be nem jegyeztem nevemet. Ezt óhajtja minden utazó, a ki igy gyalog vándorol. Nem zavarja őt a gőzkocsi zakatolása, a kürtőből tóduló fekete szénfüstgomoly, az utazók zaja, ő lapoz tovább, olvasgat csendesen, keresi azt a lapot hova nevét jegyezze . . . Meg van, végre megtalálja, oda írja szivének vércseppjével: Éltem, éreztem, gondoltam és szerettem. S a szellő játszik a lapokkal, forgatja tovább — tovább! Gselőtci erdő 1894. márczius 5. Vörös Juliska. Folytatás a mellékleten.
