Váczi Közlöny, 1894 (16. évfolyam, 1-52. szám)

1894-09-09 / 36. szám

a szűz Máriának szereiéit országát és halljuk századokról-századokra Mária országának gyer­mekeit áhítat közt zengeni: Mert belénk oltatott, Szivünkbe Íratott, Őseink vérével tiszteleted! Nem csoda tehát, ha ezen igazságok felett elmélkedve látjuk, hogy az igazi állambölcsé- szetben nagyon odaillik a Mária-kultusz szent tana, odaillik Vácz város czimerébe is az ő szent képe, mert neki köszöni ezen ősi város is keletkezését. Meg is üli ős időktől kezdve a Mária név szent ünnepét s a Hétkápolnánál é-venkint hivatalosan megjelenik e nemes vá­ros, hogy hálát adva tisztelje azon nőt, kinek a társadalmak újjászületésüket köszönik, ki Vácz városának is pártfogója, ólalmazója volt mindenha. C S A R N O K. Füredről — Badacsonyba. Forró júliusi nap volt. A Balaton kápráztatón verte vissza a sugarakat. A viz alig mozdult. S mint egy óriási velenczei tükörben látszottak a tihanyi ko­lostor körvonalai. „Barossra“ ültünk. Tekintélyes hajó, mely méltó nagy névrokonához. Hatalmas bordái között csakha­mar nevető lánykák, pajzán fiatal emberek sürögtek-fo- rogtak. A födélzeten húzta a czigány. Olyan misztikus mikor ezen a nagy tükrön megpördülnek a zene hang­jai s a hullámok tánczolnak rája. Három — négy órai ut a Balatonon csak pillanat­nyinak tetszik. Mert lelkünket egészen leköti a táj szépsége. Látunk a messzeségben egy-egy pontot s oly érdeklődéssel várjuk a pont növekedését. A Ba­laton mellett a pontból bájos természeti szépség lesz. Egymás után vonul el előttünk Szepeszd kies erdőjével, Rév-Fülöp érdekes nyaraló csoportjaival. Olyan ez a hely, mint egy nagy kert, hol minden 100—200 lépésnyire integet felénk egy-egy nyaraló. Fülöptől Badacsonyig zöld szegély vonul végig a parton. Szeszélyes öblöket, vízből kiemelkedő bizarr hegyeket, majd nyájas tisztást lát a szem, hol a tá­volból mosolyog Csobáncz, Szigliget . . . Mikor szivünk-lelkünk már teleszivta magát szebb- nél-szebb benyomásokkal, még egy meglepetés vár re­ánk. A vízből meredeken emelkedik Badacsony az ő föld koronájával. A vállas hegyen, majd góthikus, majd svajczi s renaissans stylü lakok látszanak. Egyik gazdagságról beszél, másik boldogságról regél. De va­lamennyi közt legérdekesebb egy egyszerű, nád födelű fehérre meszelt présház. Dudva tenyészik körülötte. S a gyim-gy.om között mégis van valami megható. Képek vonulnak el szemeink előtt a romantikus múlt idők­ből. Daliás leventék, csalódott szivű leányzók egymást váltják föl, halljuk a csaták moraját s a lantos en­gesztelő szózatát .... „Itt irta Kisfaludy Sándor leg­szebb regéit“ — hirdeti a Balaton-Egyesület emlék­táblája. Egy pillanatra szivünk elszorul s meghatóttan veszünk búcsút a költő egyszerű lakhelyétől. A pompás szerpentin út folyton csalogat. Minél magosabbra érsz, annál jobban tárja eléd a Balaton szépségeit. Végre fölérünk a 400 méter magas csúcsra. Itt óriási kereszt hirdeti a Teremtő nagyságát, micsoda sége folyton gyötört, mert Manuellát álnokságának daczára még mindig szerettem. Végre fáradalmas utunk czélpontjához, Bordjbo- nareridjbe érkeztünk meg. A Bordji khasbától *) két lieu távolságnyira tábort vertünk. Minden csendes! sehol ellenség! s ez egy ideig igy is maradt. Mindenki a lehető módon igyekezett a tábori élet viszontagságait kellemesebbé tenni A sza­bad időnk ivással, dohányzással és kártyavettetéssel telt el. A szép spanyol nő még mindig oly barátsá­gos mosolylyal kínálta az italt, és még mindig oly báj- és kecsteljesen tudott kártyát vetni, mint az­előtt. Egyszer Manuella a kis hordócskát a vállára tette és Dubois kapitányhoz közeledett, ki sátra előtt he­vert szivarozva. „Ugyan nincs valami mondani valója szép chasseuröm?“ — szólt Duboishoz. „Nincs, csak azt akarom mondani, hogy mindennap szebb vagy gyermekem. Tán erre a komplimentumra vártál“ — t.evé hozzá a kapitány. „Oh! nem komplimentumokat akarok én, mást akarok. Nem volna kedve jósoltatni ? nagy kedvem volna kártyát vetni.“ „Ugyan menj, — tréfálódzott Dubois, — hisz tudod, hogy a kártyajá­tékból csak a tarokkot és a landsknechtet üsmerem“. Néhány közel álló katona azonban biztatta Duboist, hogy csak jósoltasson magának, Manuella ehhez kitü­nően ért. „No jó, a tréfa kedvéért megteszem. Jöjj ide te kis boszorkány, jósolj, de egy feltétel alatt“. „S ez mi volna szép kapitányom?“ „Hát hogy kártyát ne használj !“ „Az nem is kell, mutassa a tenyerét“. Ma­nuella az odatartott tenyeret kezébe vette s többször megfordította, a szétágazó vonalakat figyelemmel vizs­gálta meg, azután mélyet sóhajtván, az égre tekintett. „Kész vagy?“ — kérdé a kapitány. Manuella igenlőleg intett. „Nos Senora, hát mért nem beszél?“ Ismételt mély sóhaj lett a válasz. „Kitünően érted, — neve­*) Kliasbanak neveznek fallal körülkerített kaszárnyákat, a hol a katonai és polgári hatóságok együtt vannak elhelyezve. harmónia van itt a természet alkotásaiban. A zord­sziklakon alul újra a békítő hullámokat látod amint ezei es ezer télé változatban fodroznak Tihany felé. Badacsony nyugoti oldalán van az u. n. törde- miczi pont. Mikor ide fölér az ember, ajakán csak ez a sokat mondó megjegyzés támad, ah . . Látni együtt a nyúlánk Szigligetet szép romjával; Rezit és I átikát ci mint Ggyinassal ölßlkpdik a két h.6gy ; távol- ból kékellik a szép vállas Somlyó ; itt a közelben lát­szik Csobáncz. Mindegyik csúcson egy-egy maradványa a magyar lovagkornak. Hogy változtak a viszonyok ! A hatalmas olygarchák fészkei összeomlottak s helyet­tük az egykori vár jobbágyok apró falvai díszelegtek. Itt ebben a nagy katlanban mintegy 30 falut látunk, melyek hirdetik, hogy minden hatalomnál erősebb az emberi szorgalom és — munka. Mindezt együtt élvezni és érezni egy emelkedett pontról, oly kép, mihez foghatót Svajcz tud felmu­tatni. Ha magyar ember ezt meg nem nézi, vészit an­nyit mint az olasz, ki Nápolyt nem látta. Pedig az egykori utazóról följegyezte a krónika: Nápolyt láttam meghalhatok. Én bájos nők társaságában voltam Ba­dacsony tördemiczi csúcsán — mégis a természet szép­ségeitől elkábulva igy kiáltottam föl: Mariska nagy- sád -— tüstént meghalok. Matyi. Az utiíarsak.*) Irta: HrEoT7-áss;y Elemér. A másod osztályú kocsik egyikében fiatal ember foglalt helyet, aki mellé egyik állomáson kopottas öltö­zetű öreg úr ült be s hatalmas tájL-pipájából olyan füstfelleget rögtönzött, hogy fiatal emberünk köhécselve húzódott az átellenes ülőhelyre s a füst hatását ellen­súlyozni akarván, maga is kivett egy finom szivart s rágyújtván füstölni kezdett, időközben egy-egy pillan­tást vetvén utitársai joviális arczára a füsttömegen át. Az állomás csengetyüje harmadszor szólalt meg, a vezér kalauz három t-vel kiejtett „mehettt* kiáltása felhangzott, a gőzgép éles füttyöt hallatott s a vonat zakatolva indulni kezdett. Fiatal emberünk kényelmesen végig nyújtózott ülőhelyén, kifogástalan fehér kézelőjét előre rángatta s bodor füstöt fújva a kocsi főiepe felé, megszólalt: — Kutya meleg idő ! •—- Abbizony ! — válaszold az utitárs, szintén nagy füstöt fújva. Darabig csak a vonat dübörgése hallatszott, végre az öregebb utas kérdé : — Honnan tetszik utazni ? — Messziről, volt a rövid válasz. Ismét csend lett, melyet a fiatalabb utas szakított meg e szavakkal : — Hova tetszik utazni ? — Nem messze, felelt lakonicze a kérdett. A kalauz lépett be s a jegyeket kérte. — Önök uraim Almádra utaznak — mondd amint a jegyeket megnézte s átlyukasztá.- Igen, szólt az ifjabb utas és kérdé: „mikor érünk oda!“ — Most 10 óra, 11-re ott leszünk — monda a kalauz s sapkáját érintve üdvözölte az utasokat s távo­zott becsapva maga után az ajtót. — Uraságod még nem volt Almádon? kezdé az abba hagyott társalgást újból az öreg úr. — Nem. — No azzal ugyan nem sokat vesztett, de azzal sem sokat nyer, ha most megyen, kevés szépet fog ott látni. *) Mutatvány szerzőnek »Apró történetek« ez. művéből. tett Dubois, — ösmerem e czeremóniákat szép Sybilla, hanem ha jósolni akarsz, akkor beszélj“. „Augusztus húszadika, kapitányom — augusztus húszadika !“ -—só­hajtozott Manuella. „Hallom, hallom, de mit jelentsen az augusztus húszadika? mit hoz az nekem?“ kérdé türelmetlenül Dubois. Manuella nagyot sóhajtott, de nem válaszolt. A kapitány felkelt, szivarját eldobva, odább ment. Néhány pereznyi távoliét után visszaér­kezve, Manuellát még mindig a sátra előtt látta állani s kérdőleg tekintett reá. Manuella Duboishoz közele­dett s előbbeni rejtélyes mondókáját ismételte, de to­vábbi faggatás daczára sem akart augusztus 20-áról felvilágosítást adni. Kémjáratok (patrouille) lázadókat jeleztek. A tá­bor körül a hirtelen támadást megelőzendő, a senti- nelle-okat (silbakokat) megduplázták. Senora Manu­ella, mint mindenre alkalmas, s közelálló falvakba mint kém küldetett ki s a khasbába üzeneteket vitt. A kiadott jelszóval ellátva az este közeledtekor hagyta el a tábort. A kémjáratok a lázadók nagyobb csoport­ját jelezték. Tehát ébren kelle lennünk, de főkép a felállított őrsöknek kellett vigyázniok, mert minden vigyázatlanságért életükkel lakóitak. A lázadó kabylok főnöke minden levágott keresztény fejre dijat tűzött ki, a kabylok a vigyázatlan sentinelle-okat orozva támadták meg és azok fejeit nyesdelték le. Majd min­dennap lehetett a reggeli felváltásnál fejetlen silbako­kat találni. Ennek véget vetendő elhatároztatott, hogy a lovas chasseurök a vedettán túl is fognak czirkálni. A . chasseur piketták (lovas előőrsök) rendesen 100 öregebb és Afrika-jártas lovasból állottak. A kabylok magok 'részéről szintén nagyobb sziklarepe­désekben vagy kaktuszok mögött lesben állva támad­ták meg „sasőreinkeL“, kik nagyobbrészt akkor vet­ték észre őket, ha a védelemre gondolni sem le­hetett. Augusztus közepe táján voltunk. Volt. néhány ki­sebb összeütközésünk, de azért a khasba előtt elfog­lalt állásunkat még nem változtattuk meg. Nyolcz nap­— Nem is Almád szépségéért megyek. — Talán a majálisra utazik? — Igen. — No mulatságban nem lesz hiány, leány lesz elég, azt mondhatom. — Honnan tudja? — Hallottam. — Fiát azt nem hatotta uraságod, vájjon Sárdi Amália ott lesz e a majálison ? — Sárdi Amália ! — igen, vagy talán nem ösmeri ? — Ismerem egy kicsit s azt hiszem ott lesz. — Ön ismeri ? — Ismerem nagyon jól. Schvarczenbergben talál­koztam vele a múlt nyáron, eredeti kis libuska. — Libuska! — No igen az, hanem jó partidénak mondják s talán e körülmény vonzott. —- Az atyja, amint hálám egy csodabogár. — Gsodabogá-ár? — Persze, hogy az: a csizmáját maga takarítja, bevásárolni a piaczra maga jár és sorba kóstolgatja a tejfeleket útközben minden kofánál, egyiket sem találja jónak s ily módon megreggelizik anélkül, hogy ez pénzbe kerülni. Kopott ruhát visel s daczára nagy va­gyonának, a vén bolond, még valami hivatalban is körmölget naphosszat. Családjára sokat áldoz, magától sokat von meg, szóval mintaapós leend. — Honnan tudja ön mindezt? — Utána jártam a dolgoknak, mert én reális em­ber vagyok, hisz a 19-ik században születtem, az ide- alismust még könyvekben sem szerettem. Az ifjú elhallgatott, mintha megbánta volna ki­mondott szavait, kibámult az ablakon, az öreg úr nem zavarta merengésében s ily csendben telt el az idő, midőn a vonat Almádra ért. Az utitársak szívé­lyesen búcsúztak el egymástól s a fiatal ember az öreg úr által ajánlott vendéglőbe hajtatott. Délután az almádi telekkönyvi hivatalba fiatal em­berünk lépett be s a hivatal helyiségében ugyanazon öreg úrral találkozott, a kivel délelőtt utazott. Ösmerősen üdvözölték egymást s a fiatal ember láthatólag megörvendett a találkozásnak. —■ Nagy szerencsém van nekem, mondá, minden kérdezősködés nélkül ide találtam, s most egy kérésem volna uraságodhoz, mert tudja, mit reális ember, a hallomásokra nem sokat adok, azért szemeimmel sze­retnék meggyőződni a — libuska, no tétszik érteni kit gondolok, atyjának vagyoni állapotáról s ez adatok e helyen legbiztosabbak, azért kérnék Sárdi Mihály tele- könyvi birtokállásáról egy kis felvilágosítást. A kért igen szívesen teljesítette az ifjú kérelmét, s pontosan megmutogatta Sárdi telekkönyvi lapjait, melyekből kitűnt, hogy a derék „csodabogár“ 1200 hold jó föld ura. Fiatal emberünk örvendve dörzsöl gette kezeit olyasmit mormogott „meghódítom a vén rinocerust“ s regalitással kínálva meg a szívélyes mutogatót, tá­vozott szálló helyére. Este fiatal emberünk tánezhoz öltözötten jelent meg a majálison, s csakhamar találkozott Sárdi Amá­liával s annak anyjával. Igen örvendtek mindhárman a találkozásnak. Amália pirulva hallá az ifjú kijelen­tését, hogy a szive vonzotta e helyre. E pillanatban a vonatbeli utitárs lépett a beszélgetők elé, kinek Sár­diné az ifjút e szavakkal mutatá be: „Szandofalvi Szandij Barna“ s az öreg úrra mutatva szólt, „férjem Sárdi Mihály, telekkönyvvezető.“ E bemutatás után tiz perez, múlva Szandij úr vonaton ült, utazott „messzire,“ haza, s szidta azon ostoba embereket, akik dobra ütik gondolataikat. pal augusztus 20-ika- előtt a szép máltai nő néhány napi távolléte után ismét megjelent. Sokkal kihivóbb volt, mint azelőtt. Miután katonáinkat a khasbából hozott dohány nyal és borral megkínálta, a „sasőrök“ táborába ment át s Dubois kapitány elé lépett. „Hát már megint itt vagy, szép máltai pille“ ? — szólitá meg őt a kapitány. „Igen — válaszolt Manuella — kitűnő szivarokat hoztam. Hajlandó volnék egy elő­nyös üzlet megkötésére“. „A szivarokat elfogadom. Az üzletet illetőleg világosíts fel“. „Helyes, - szép kapitá­nyom“. „Nos, hát mi tetszik Senora?“ „Emlékszik ka­pitányom még arra, a mit, midőn a táborból kikül­dettem, mondott volt“. „Augusztus 20-ika“. „Igen szép senora, de most tán megmondhatnád az augusz­tus 20-ának rejtelmét is“. „Megmondom, de csak ak­kor, ha az alkumba beleegyezik“. „Bele mindenbe“. „No jó, hát készüljön el a nagy szóra. Augusztus 20-án meg fog halni“. „Jól beszélsz szép gyermekem. Pom­pás. De hát mikép halok meg? a harezmezőn ? oh, ez dicső halál lesz. Pompás ! Pompás ! Jer, hadd ölel­jelek meg! De mikép jutsz te ahhoz, hogy ezt nekem valahára kinyilatkoztattad ?“ „Mert jó üzletet akarok önnel kötni.“ „Ejnye no! tehát mi tetszik senora?“ „Csak az, szép chasseuröm, hogy az esetre, ha au­gusztus 20-ikán elesik, egy gyűrűt hagyományozzon ne­kem“. „De miért csak gyűrűt?“ „Mert emléket aka­rok öntől kapitányom. Hanem a gyűrű alkunk egy része. Hallja a továbbit is“. „Jó, mondd csak.“ „Ha augusztus 20-án nem hal meg, egy hordó alicante- borral tartozom önnek. Beleegyezik?“ „Bele! a borért külön két louisd’ort kapsz.“ Dubois a tréfa kedvéért tanúkép egy közel álló zuzu sergeantot hivott fel. Ezek után a szép máltai nő ismét eltűnt. Augusztus 20-ika is megjött valahára. Kilátás valami összeütközésre nem volt. Egyébiránt a pikotta vezetése Duboisra úgy nem jött még. Még két tiszt állt előtte. Este felé azonban a szolgálattevő orvos jelentést tett, hogy az e pikettára kirendelt egyik tiszt hirtelen rosszul leli, a másik tisztet megbokrosodott

Next

/
Thumbnails
Contents