Váczi Közlöny, 1894 (16. évfolyam, 1-52. szám)

1894-08-26 / 34. szám

Nem és ismét nem! Nem helyes dolog az ilyen állapotokat tűrni. A zsindelydarabok rovásának ideje lejárt, ma már mások a kor és társadalom igényei.

Ugyanazért kérjük, sürgetjük, követeljük, hogy a szülők teljes szigorral szólaltassanak, hogy gyermekeiket a kötelező iskoláztatástól silány ürügyek alatt el ne vonják. Nem azért, mert büntetés, pénzbírság vár rájuk, ha gyermekeiket iskolába nem adják, hanem azért hogy ne maradjanak tudatlanok.

Elismeréssel konstatáljuk, hogy a legalsó osztályokban a közoktatási törvény követelményének meglehetősen elég van téve. »Meglehetősen« — mondjuk, mert biz ott is lehetne még a létszámot egy kis utánjárással emelni, s hangsúlyozzuk, hogy okvetlen kelleni is. Annál inkább szembetűnő a Ianyhaság részben már a harmadik, de kivált a felsőbb, negyedik stb. osztályokban. Ahol pl. bízvást lehetne s kellene is lenni 40—50 növendéknek, van 20—30. A többiek különféle, hol való hol valótlan mentség mellett vagy be sem iratkoznak, vagy csakhamar kimaradnak, vagy csak úgy néha napján néznek az iskola felé.

Pár nap választ el bennünket a tanév kezdetétől. Nem mulaszthatjuk el tehát ismételten felszólítani a szülőket, ne vegyék köny- nyedén ezt a szent ügyet s ne foszszák meg gyermekeiket legalább a tanultság elemeitől, melyek nélkül a társadalomnak azok közül akárhányan bizonyára csak salakja lesznek idővel. S gondolják meg, hogy ha szegény is az a szülő, bizonyos értelemben mégis hagyhat örökséget gyermekeire, mely abban áll, hogy legalább iskolába járatta őket, a minek még hasznát vehetik.

De igen kérjük a fölöttes hatóságokat is, hogy a szülőket gyermekeik iránt tartozó ezen kötelmeik teljesítésére intsék, utasítsák. Amit annál hiánytalanabból tehetnek, mert hiszen kezökben van az iskolakötelesek összeirt és kiigazított névsora. Hazafias s az össztársada- lom által is soha eléggé meg nem hálálható nemes munkát végeznek, ha ezen kötelmükben buzgóan eljárnak.

Ami különösen a nőnevelést illeti, annak előmozdítására városunkban mint ismeretes, pár év óta polgári iskola áll fenn. E tanintézet minden követelménynek megfelel. Nem győzzük eléggé figyelmükbe ajánlani a szülőknek ezen intézetet, mely azonfelül hogy magasabb képzettséget nyújt, többféle pályára is képesiti a növendéket. Nagyon helyesen teszik, ha tehetségesebb leányaikkal ezen iskolát is elvégeztetik.

Záradékul az érdemes tanári és tanítói karnak ez alkalommal, az iskolai év közeledtével, minél több lelki örömet kívánunk. Tövises a pálya melyen fáradoznak, de érdemkadt szerelemre: csókot előre szivem választottja,,) kezdetű dalt énekelték. Ilyen dallamot csak a szerelem után vágyó, mindig kéklő olasz ég teremhet. A nóta után a fiuk a himnuszt és a Klapka-indulót fújták el, s a harczra serkentő magyar dallam igen tetszett az olaszoknak.

Katonáink példaszerű magaviseleté és gavalléros tartása az egész várost meghóditá. Az előkelő nővilág a magyar fiukat azzal tüntette ki, hogy ezeknek séta közben virágcsokrot nyújtott át. A fiuk tartózkodóig és szégyenkedve fogadták azt el, és soha kihívóig nem viselkedtek. Egyetlen egyszer azonban mégis megtörtént, hogy egy csongrádi juhászbojtár a bájnak ellent nem tudván állani, a kecsteljes virág átadójától csókot is kért. Mi kívánságán elszörnyüködve ezen szavakkal támadtuk meg: „Koma, ne gondold ám, hogy a számadó Juliskájával van gondod“. Szegény fiú oly zavarba jött, hogy sírni kezdett. Az olasz delnő mit sem sejtve álmélkodva kért felvilágosítást. Akadt is közülünk egy bátrabb, ki olaszul elmondta a fiú kívánságát s hogy mit kapott érte. „No lám ezért kár- volt őt korholni, — lett a válasz, — mert ha ez a kívánsága, ezt szívesen teljesítem. Fogadja ezt a lova- gias magyar nemzet tőlem.“ Erre félre vonta fátyo- Ját és a szégyenkező magyar katona arczát biborajka- ihoz vonta. ,,Legyen ez az olasz-magyar testvériség bélyege“ — tévé hozzá. Legbüszkébb ember szakaszomban ezután Kása János juhászbojtár lett, egyiknek sem volt elég szusza ezt megtenni. Még kapitány úr Lukácsnak is dicsekedett véle. Kását ezután befogad tam puczeromnak.

Megkaptam e közben őrmesteri előléptetésemet. A jó hirt Szabó Bandi szakaszvezető szobatársam hozta meg. Derék, jámbor fiú volt a szegény, úgy négy-öt évvel idősebb nálamnál. Legátus diákból lett színész, azután elkeseredésében beállott katonának, a írancziák 1859-ben elfogták, igy jutott ő is a magyar légióhoz. Egyedüli rögeszméje az volt, hogy még valamikor Petőfi lesz belőle, ki is fundálta már a Szateljes, meit szent ügyet szolgál az, ki a népet neve í. kisülje önzetlen munkájokat az ég áldása s tanítványaiknak őszinte hálája !

CSARNOK.

Egy őszinte asszony könyve.

E lapok igen tisztelt szerkesztője még igló-füredi tartózkodásom idejébeu felszólított engem, hogy az oda való társas életről küldenék be a lapnak valamit.

Aki tudja, hogy mily hátrányos a beteges emberre nézve a munka, könnyen elképzeli mennyire megörültem az udvarias ajánlatnak, melylvel Zilahy Ágnes írónő volt szives helyettem a tollat felvenni s a „Vá- czi Közlöny“ számára Banda Marcziról irt tárczáját átengedni, egyúttal dokumentálván, hogy e hölgy menynyire rajong a czigány zenéért, melynek legderekabb képviselője gyanánt ő ez idő szerint az egész világon a mi váczi prímásunkat tiszteli.

Ágnes asszony különben érdekes egyén, néhai Zilahi Kis Károlynak a hires báró Wesselényi Miklós zsibói főúr fiskálisának leánya és testvérhuga annak a Zilahi Károlynak, a ki Petőfi életrajzát irta, úgyszintén annak a Zilahi Imrének, aki „Gserényi“ név alatt a hatvanas évek végén annyi szép verset irt és mint fiatal jogász halt meg Budapesten. Folyó évben liuszon- nyolcz tárczalevelet és jellemrajzot tett közzé „Tört Remények“ czim alatt, melyek közt nem egy megkapó módon Írja le, hogy mily élesen pillant be az emberi szenvedély honába az iró; egy nő, aki a „ Valódi Magyar Szakácskönyve“ által persze a megboldogult gróf Teleki Sándor ajánlatára immár fél Magyarországot meghódította s a háztartásról és a cselédekről irt irány- czikkeivel nagy elismerésre tett szert széles e hazában.

Talán nem követünk el indiskrecziót, ha azt is megsúgjuk, hogy Ágnes közel egy negyed század óta forgatja a tollat, hanem ezért erősen imponáló érdekes asszony, aki bátor fellépésével, szókimondó egyenes természetével egyszerre meghódít és lebilincsel minden embert. Hogy a. férfi közönség mennyire bálványozza most is, az is mutatja, hogy csak nem régiben egyszerre három olyan gavallér kérője akadt, a kik közül a legidősebb is húsz évvel volt fiatalabb mint ő. Nem vette azért tréfára a dolgot s ajtót nyitott nekik mondván: Mit csináljak én három ilyen bikficzczel s tovább fűzte annak a regénynek gondolat-menetét, a melyen az Amerikába kivándorolt Becsky László tengerész és iró édes anyja éppen most is serényen dolgozik.

A hivatkozott tárcza im’ a következő :

A czigányprimás.

Irta: SZala-lxy Ágnes.

Eltűnt az ifjúság, a múlt keserű és sötét árnyai mindig kisértenek.

A halál, a megalázás, a szükség ott van, ott a távolban tünedeznek. itt benn a szívben a lélek mélyén nyugalom van; de már nem kell semmi, a barátság nem áldozatkész; a szeretet hazug szava nem lelkesít. Egyetlen egy van még, a mi feledtet mindent s a képzelet tündér szárnyain repít egy más világ felé ! E gyönyörben ki úszik velem!? Ki tudja megérteni azokat a bűbájos meséket, a melyeket szőni lehet a czigánygrimás hegedűjének hangja mellett? — Egy csésze tea —• zajos társaság közepében, mulatni vágyó emberáradat között gondolta ezeket egy asszony. Setét szeme oda sugárzott a Banda Marczi démoni pillantásához és ez az állhatatos, néma, de lelkes tekintet

bófi költői nevet. „Legjobb lenne tán Nógrádfi“, — jegyzém meg egyszer tréfásan. Zokon is vette ezt tőlem, de egy tál finom makaróni, egy buccale astii veres bor kibékítette. Bandi barátom költői tehetségén kívül az evésben is valódi virtuozitást tanúsított, így p. o. fogadásból egy jókora olasz czipót, egy font sajtolt, 15 mikát (olasz zsemlye) és egy egész szalámit megevett egy ültében s evés közben a verseit szavalta, ez külön ki volt kötve. A sajt és a czipó elfogyasztásáig meglehetősen szavalt, meg is tapsoltuk érte, de a 4-ik buccale bornál ply lelkesedéssel ordítozott, a keze ügyében lévő fanyelű bicskával liado- názva, hogy mi költői kifakadásaitól megrémülve, kifutottunk a szobából. Még Kása János dárdásunk is kiszaladt, kijutván neki is egy pegazusrugás, pedig nem volt ám valami érzékeny költői szellem, lévén neki a következő jámbor nótája:

Ides anyám rozmaringos kertje,

Könyveimmel öntöztem jaz este.

Jaz rozmaréng kiszáradt belüle,

Hat ökörvei szántottam elűle.

Ezt a nótát Kása egy búcsú alkalmával odahaza maga fundálta, ki. akkor t. i. a midőn a legények a korcsma előtti szekereket körülállják és dalolnak. A nótát Piczuri Mátyás bojtártársa csinálta hozzá.

Fiadd térjek vissza ismét Bandi barátomra. Szép szál legény volt ő kegyelme. Haja tüskés és koromfekete, szemei villogok, az orra alját hegyesre kiped- rett bajusz ékítette, arcza, kedélyes együgyüsége daczára, megnyerő volt. Az egész szép növésű, testtel a legjobb összhangzásban volt. Tudta is ezt Bandi és büszke is volt reá, igyekezett testi előnyeit értékesíteni.

Laktanyánkkal szemben t. i. egy albergó volt, a hol csupán minesztrát és makkaronit főztek és veres bort mértek. Az osteria tulajdonosa egy 40—50 éves özvegy asszony, volt. Erre vetette ki Bandi a hálóját, — de mióta kitudta, hogy Signora Bardubicinak egy 1fi éves bdgárszemű, madonna-arczu, őztermetű leáegymásután csalta ki a művész vonója alól a bűvös dalokat.

A czigányprimásnak lelkes ünneplés kell; ha megleli a tömegben az őtet megértő s minden egyebet kizáró figyelmet : a bankó azonnal nem a legfőbb szerepet játsza nála.

Egymást követik a régi bús magyar nóták, negyedórákon keresztül beszél a hegedű, tombol zúgó hangokkal az egész banda; de csak a prímását nézi : ilyenkor nem látnak azok a czigányok senkit és semmit, csak a prímást. A flóta édesen pityereg, a nagy hegedű beleolvad a karba, a gordonka zúg, a czimba- lom húrja rezg s a prímás hegedűje mégis sir mindezek felett; olyan csendes, olyan lágy s annyira tiszta a dallam kifejezésében, hogy akaratlanul utána dúdolja minden ajk a szöveget is :

»Cserebogár, sárga cserebogár!

Húsz esztendő ! az idő hogy eljár.«

Ezután mindjárt a Csokonai „Reményiét:

Földiekkel játszó égi tünemény,

Istenségnek látszó csalfa, vak remény,

Kit. teremt magának a boldogtalan,

S mint védangyalának, bókol untalan,

dalolja, suttogja mindezeket a régi — és uj — szép nótákat a Banda Marczi hegedűje.

Ő maga tipikus czigány alak! kis zömöktermetű, rövidre nyírt szürkés hajú férfi. A hófehér lehajtott gallérból kiemelkedő kerek, jóformáju koponya olyan arczczal ékes, amelyben elvitázhatatlanul kedvetlen, mondhatni démoni kifejezés honol, mikor ölébe tett kézzel pihen; de ha felkapja hegedűjét és állához szorítja, ott terem legott a művész; olyton mosolygó széles ajka, a húrokat néző félig lehunyt szeme világosan elárulják a mélységes lelket, a mely benne lakozik.

Hegedűjével elbeszélteti szomorú gyermekkorát a vályogvető czigány putriban, fagyos télen is mezítláb miképen nőtt fel, hogy hegedülte össze a garasokat beteg családjának. A köny szeméből szivébe szivárog le s onnét ujjainak idegébe száll és ott rezeg, zokog és tombol ma is, midőn már fényes úri lakásának öt szobájában, dús kényelemben él számos, szép és derék családjával.

Az ebédlő szobában, a nagy asztal hófehér da- maszk abroszszal van leteritve, ezüst evőeszközökkel dúsan ellátva, divatos porczellán edényekben pompás izü, sok fogásból álló ebéd közben mélán s vontatott hangon szokta Marczi művész elbeszélni egyetlen szerelmének történetét.

— Irma feleségem, gyere csak, mondd, nem úgy volt-e? És a még most is szép, nagy derék szőke czigány asszony szelíd, kék, fényes szemével reápillant urára, piczi gyermekét ölébe szorítva, csendesen leül két legényfia közé és ahol kell, hallkan bizonyít egyet- mást ő is.

— Nem igaz-e, hogy úgy hegedültelek el az apádtól ?

— Igaz.

— Szegény voltam uram — beszélte Marczi — de még nagyon fiatal, egy lakodalmon megszerettem ezt a szőke czigány asszonyt — akkor még ugyan leány volt — ő sem volt tőlem idegen, ugv-e Irma ?

— Bizony nem.

— De apja büszke czigány volt és prímás: azt kérdezte, el tudom-e tartani az asszonyt? Én ezt mondtam:

— Holnap délutánra hívja össze a famíliát, elmegyek a hegedűmmel eljátszani a „Gserebogar“-at, meg a „Sirassatok“-at és ráadásul még néhányat.

Az öreg — Isten nyugoszsza meg — ráállt e kérésemre és én egy egész délután ott hegedültem egész egyedül a czigányság előtt. Nem szólt senki egy szót se órákon keresztül. Mikor este lett, az öreg a vállamra

nya is van, megváltoztatta a tervét és a támadást ez ellen intézte. Verset faragott és Kásával átküldte, kezébe pedig 8 soldit nyomott, hogy ezért virágcsokrot vegyen. Kása nem értette meg, hogy a vers kinek szól, az Írott hetükkel pedig csak annyit tartott meg, hogy az öreg K-nak póklába van, a költeményt a kis Marietta anyjának adta át, a 8 soldit pedig elitta. Ugyanazon nap találkoztam Marietta anyjával, ez a költeményt, a miből, magyarul lévén Írva, egy kukkot sem értett, — átadta. Én ügyes kibeszéléssel átvettem és zsebre tettem. A mama távoztával Mariettát a szőlőlugasban felkerestem s a költeményt nagyjából olaszra fordítva átadtam. Egyúttal meleg szavakban felléptem Bandi barátom érdekében. A leány látásból ismerte már a csinos fiút, eleinte habozott, de végre is beleegyezett abba, hogy a mama tudtával Bandi őt meglátogathassa. Az eredmény az lett, hogy halálig egymásba szerettek. Szegény Bandi — mintha most is látnám, hogy forgatta az olasz grammatikát, még vele is hált, száz szónál többet tiszta kiejtéssel megtanulni nem tudott. No, de ez is elég volt; a ki Olaszországban tanul szeretni, az oly szerelmi nyelvet tanul meg, a mely bőven pótolja a világ minden grammatikáját. S igy folytak Bandi boldog pásztorórái, Kása szerelempostásnak is kijutott a jóból, volt sajt, juhturó és vergelia szivar elég.

Mindenki boldog és elégedett volt. En prózai dolgokkal nem igen törődtem. Egyedüli ábrándomnak éltem: közel állunk feladatunk czéljához, az olasz-magyar légió fegyvert kap — s indulunk a haza felszabadítására. Hiú ábránd! Megjött a Solferino utáni béke, vége mindennek, vége minden ábrándjainknak. Mehettünk a szélrózsa minden irányának, mindenféle, csak haza nem. itthon a legrosszabb várt reánk. Én földönfutóvá lettem. Az olasz kormány menedéket adott ugyan, a szabad hazamenetelről is biztosított, de az ígéretekben keveset bíztam. Jórésze a légiónak megmaradt és ebből keletkezett az olasz-magyar légió; egy kis része Garibaldihoz ment át, a legkisebb része