Váczi Közlöny, 1894 (16. évfolyam, 1-52. szám)
1894-08-05 / 31. szám
m wbiiiihiiiiihiiwhiib iiiini|i iiiiiiiilmiiiii m ii i1 ml r I j HELYI ÉS VIDÉKI ÉRDEKŰ HETILAP. XVI. évfolyam. 31. szám. Vácz, 1894. ^tigűisztus • EEŐEI5KB0TS0SI ÁIfi.4: negyed évre 1 frt í>ö kr. Egyes szám ára lO kr. Kapható • KISS ERNYEI ANTÓNIÁNÁL Kossuth-tér (Gyürky ház.) jelenik inimleii vasániap. Szerkesztőse^ és kiadóhivatal: (hová a lap szellemi részét illető közlemények, előfizetési pénzek, hirdetések, stb. küldendők). Vácz. Gasparilc-utcua 12. szí. alatt. Hl Ifi I» ÉTÉN EK : jutányosán eszközöltetnek s többszöri hirdetésnél kedvezményben reszesittetnek. N y i 1 (■ t é v : sora :tO kr. Bélyegilleték minden beiktatásnál .‘50 kr. Néhány szó a fürdőzésről. Most, hogy a holt évad beköszöntött, mindenki, a ki csak leheti, fürdőre iparkodik. Sokan üdülés czéljából mennek, hogy megrongált egészségüket rekonstruálják, mások meg csak azért, mert mai napság a fürdőzés is ép úgy 1 mint a nyaralás, divat. De bármelyik indító ok vezérli is fürdőző embertársainkat, gyakran egyes fontos szempontokat figyelembe nem vesznek, miket pedig jó volna minden egyes fürdőzőnek meggondolnia, mielőtt útra indulna. Alig van ország a kerek világon, mely any- nyi sok természeti kincsesei dicsekedhetnék, mint Magyarország. Hegyei érezben gazdagok, aranyat, ezüstöt adók, síksága meg a világ legelső gabonáját termi. Temérdek a hely, hol a föld méhéből hő források, ásványvizek törnek elő, mindmegannyi alkalmas tárgyai a vállalkozási szellemnek. Különösen a hegyes vidékek azok, melyek gyógyforrásokban gazdagok s a felvidék, valamint Erdély tömve van ilyenekkel s úgyszólván minden talpalatnyi föld alkalmas klimatikus gyógyhelyek létesítésére. S mennyire elragadok szeretett hazánk eme tájai! Mily regényesek ezen vidékek, vetekszenek Európa leghíresebb hegyvidékeivel. De sajnos a külföldiek nem igen ismerik ezeket, mert mi magyarok nem tudunk nekik oly reklámot csinálni, mint más országbeliek a magukéinak. Az útleírásokban is alig talál az idegen ezekről ismertetéseket s csak akkor ámul-bámul az a német, angol vagy franczia igazán, midőn ide vetődik s látja a természet gazdag tárházát, melylyel a Teremtő Magyarországot bőven ellátta. És ez a gazdag kincs, melylyel földünk rendelkezik, nincs eléggé kiaknázva és pedig a saját magunk részéről. A magyar közönség nagyrésze teljesen indolens a saját fürdői iránt és a helyett, hogy itthon keresné fel a neki megfelelő fürdőt, külföldre megy, s ott tölti a I nyarat. Nem kell neki Baiaton-Füred, Trencsén- Teplicz, Tatra-Füred, Bártfa, Tusnád, Pőstyén, Vihnye, Párád, Herkulesfürdő, Császárfürdő stb., (pedig légió a magyarországi fürdők száma), hanem Marienbad, Gastein, Karlsbad, Ostende, Franzensbad, Ems és mit tudom én, miféle idegen országi fürdő. S vájjon mi ennek az oka? Sokan azt hozzák fel okul, hogy a hazai 1 fürdők nincsenek európai színvonalon, mert a fürdőtulajdonosokban nincsen meg a kellő vállalkozási szellem, s hogy azok sokkal drágábbak a külföldieknél. A kik ezt állítják, lehet, hogy némileg igazuk van, de csak egyik-másik fürdőre áll ez, általánosságban azonban nem lehet mondani. Vannak drága fürdőink, de vájjon a külföldiek közül Ostende, Gastein, Ems stb. nem drágábbak-e a mieinknél is? Ez tehát nem elég ok arra, hogy saját fürdőinket elhanyagoljuk, mert ha a magyar közönség jobban látogatná ama helyeket, úgy azok mindjárt olcsóbbak lennének és kényelem tekintetében is kevesebb kifogásolni valót hagynának hátra. Tehát a magyar közönségen a sor, hogy tegye meg a kötelességét, pártolja a sajátját, s akkor eltűnnek ama panaszok, melyek eddigelé itt-ott felhangzottak. De ehhez érzék kell, mely sajnos, hiányzik a magyar közönségben. Bizony mi egy kicsit furcsa nép vagyunk. Ha arról van szó, hogy egy iparos vagy kereskedő német számlát merészel küldeni, vagy egy asztaltársaságban valaki egy német szót talált kiejteni, azonnal lehurrogjuk, s kikiáltjuk hazaárulónak, ha azonban arról van szó, hogy a magyar földön szerzett százezreket hol költsük el, akkor inkább a német sógorhoz megyünk, s azt gazdagítjuk pénzünkkel. És míg az előbbit égbekiáltó merényletnek tartjuk, addig az utóbbin senki sem talál megütközni valót. Sokan meg csak azért keresik fel a külföldi fürdőket, hogy eldicsekedhessenek vele, hogy ismerik, beutazták a külföldet; és vajmi gyakran az ilyenek a hazának csak nagyon kevés tájékát láttak, vagy éppen nem ismerik. Az ilyeneknek jó lenne megjegyezniük, amit a boldog emlékű Kovách Pál, a tudós váczi kanonok mondott egy ismerősének, midőn jubileuma alkalmával a lapokban közölt életrajzában ki volt tüntetve, hogy beutazta a külföldet is: »Nem arra vagyok büszke, hogy a külföldet beutaztam, hanem hogy előbb szeretett hazámat utaztam be.« És higyjék el, olvasóim, hogy a hazai dolgok pártolása csak a hazaszeretet erősiti bennünk ! Igazgatói jelentés a váczi alsótoké ipar- és kereskedelmi iskolák tiz évi működéséről. Az ipar- és kereskedelmi iskolák igazgatójának az iparos tanonezok munkakiállitása alkalmával, úgy a lefolyt évről, mint az iskolának tiz évi működéséről A „Váczi Közlöny“ íárczája. Bakavilág Taliánországban. Dudás káplár ur fakanalának a története. Irta: Csils: Sáxxd-or. (Folytatás és vége). Éppen akkor érkezett meg a kaszárnyába, a midőn a menázséra fújtak. Éhes épen nem volt, hisz jól lakott szerelemmel, de azért mégis lement a kantinba, ahol a kadétok számára extra ^menázsit főztek. Kadéttársai már várták, a hogy megérkezett, helyet foglaltak, kirki előhúzta a posztótokból a pakfon- kanalat. Még csak Dudás káplár hiányzott. Dudás mint menázsis káplár kikérte magának azt a grácziát, hogy a kadétokkal ebédelhesen. Már leves után voltak, a mikorra Dudás uram megérkezett. Azonnal leült és a kadéturak boszuságára a feketére mázolt, fütyülős nyelű fakanalat tette az asztalra. Pedig már megmondatott neki, hogy ha még egyszer fakanállal jön az asztalhoz, nem tűrik meg. Ha kadétokkal akar enni, akkor vegyen legalább is pakfonkanalat. De Dudás sok dologban csökönyös volt. A fakanál használatáról pedig egyátalán nem akart leszokni. Hogy is szokhatott volna le arról, mikor az oly becses portéka volt. Hiszen oly kedves emlékek fűződtek ahhoz. Hej! boldog idők voltak még, a mikor a fütyülős nyelű fakanállal turkált abban a fajntos puliszkában és merigetett abból a jó czibere-levesből a kanál alá tartva a kenyér karéjt, nehogy valami földre csepegjen abból a drága léből. No de mit is tud az a kadétnépség a puliszkáról meg a czibere- levesről, azért nem is becsülik meg a szegény ember portékáját. — „Dudás vigyázzon!“ — szólal meg egy kadét, — „ne mártsa a kanalat a forró levesbe, mert a tulipán lekopik róla.“ — „Ugyan hadd, pajtás!“ — szólt a másik, — „nem látod, hogy a leves helyett a fütyülőt fújja.“ — „Ugyan Dudás, ereszszen meg egy nótát azon a fütyülős kanálon,“ — szóltak valamennyien. No de ennyi boszantásra aztán még is felpattant Dudás és azt mondta a csufolódó hadnak: „Ha az ifjurak nem akarják a fakanalat látni, akkor üljenek az asztal alá.“ Ez már még is meg nem bocsájtható gorombaság volt. „Mit? mi üljünk az asztal alá, ez borzasztó, ezt nem tűrjük!“ — mondák valamenyien. Ebéd után haditanács tartatott. Néhányan véres elégtételt követeltek, mások a menázsiból akarták kiküszöbölni. Csak Pinyige fogta pártját. Nagy tusa után engedtek valamennyien, de követelték, hogy a corpus delicti, a fakanál pusztítassák el. Ennek végrehajtásával Pinyige bízatott meg. Ha azelőtt ő bízta meg Simon frajtert a nagy munkával, most ő bízatott meg egy még nagyobb feladattal. Mert hiába a fakanál szoros őrizet alatt állott. Ha Dudás uram nem volt otthon, Bicskei, Dudás uram putzmajszterje őrizte a drága portékát. De Pinyige kadétnak is volt magához való esze. Jól tudta azt, hogy saját putzmajszterja a kindruszos bajuszu Karikás dacz- és véd-szövetséget kötött Bicskeivel. Tehát közölte tervét Karikás kapitulással. Siker esetére három ezüst húszast ígért meg neki. Elárom huszas akkorában oly összeg volt, hogy azért a török szultán papucsát is elhozta volna. Hozzá is fogott a nagy tervhez. Dudás nem volt hon. Bicskei pedig, a lénungosztás utolsó napja lévén, a strózsákon nyújtózkodott. — Testvér, nem volna kedved kimenni ? — szólt hozzá bakanyájassággal Karikás. — Nem — válaszolt Bicskei, — mert. nincsen pénzem.-- No, adok kölcsön, csak menj! Bicskei gyanupörrel élt és azért sem ment. Karikás tehát más oldalról kezdte meg a dolgot. Egy hatost nyomott Bicskeinek a markába és megbízta, hogy hozzon érte a kantinból pálinkát. Persze jól tudta azt, hogy mig a hatosból tart, addig az nem jön fel a kantinból. Bicskei távozott. Karikás pedig azzonnal a kopf- polster közé dugott kanál után kotorázott. Rövid keresés után meg is találta azt. Elővette a kanalat és a fehérvári hegyes bugyiival három lyukat fúrt rajta, és a már előre elkészített fekete viaszkkal ismét betapasztotta a lyukakat, azután ismét visszadugta a fütyölős evőeszközt. Két órai elmaradás után megjött Bicskei. Rettentő módon exkuzálta magát, kérte Karikást hogy ne haragudjék, a hatos elveszett, azóta mindig keressi, de nem találta meg. Karikás játszotta a haragost, de magában még is örült, hogy a terv sikerült. Még este közülte Pinyigével a sikert. A három huszas azonnal a markába nyomatott, ráadásul még egy bukkalé bort is kapott. Másnap délben ismét összeült a kadét kompánia. Dudás is megjött a fütyülős evőeszközökkel, és mintegy triumfálva, hogy a kadétokat tegnap lefőzte, tette le a tányér mellé. Hogy pedig a boszantás tökéletes legyen, nem illedelmes „jó étvágyat,“ hanem „az Isten áldja meg az urak ételét“ kívánt. Épen úgy, mint ezt a szántóvető ember szokta tenni. Persze nem sejtette, hogy mi fog majd ennek utána történni. A forró leves feltálaltatott. Dudás uram fújta a levest, s közben a kanállal is kavart benne. A kanál lyukaiba tömött fekete viaszk azalatt kiolvadt abból. Dudás uram merit, de amennyit merített, épen annyi csurgott ki a kanál fenekén. Még egyet merített és azután még egyet, de mindig üresen maradt a kanál. A kadéturak eddig csendesen viselték magukat, de aztán összenéztek és oly remitő röhögést vittek véghez, hogy még a kantinos kutyája is ijedten futott ki az udvarra.
