Váczi Közlöny, 1893 (15. évfolyam, 1-53. szám)
1893-06-04 / 23. szám
XV. évfolyam. 23. szám. HELYI ÉS VIDÉKI ÉRDEKŰ Vácz, 1893. Jm HETILAP. I I.OI IAi ri S) Ált4 : negyed évre 1 fit 50 kr. Egyes szám ára: lO kr. Kapható : KISS EHNYEI ANTÓNIÁNÁL Kossuth-tér (Gyürky ház.) ülogjeleiiik minden vasárnap. Szerkesztőség : Káptalan-utcza 20. sz. alatt, (hová a lap szellemi részét illető közlemények küldendők). Kiadóhivatal: Gasparih-utcza 12. sz. alatt, (hová az előfizetési pénzek, hirdetések, reklamácziók küldendők). HIRDETÉSEK: jutányosán eszközöltetnek s többszöri hirdetésnél kedvezményben részesittetnek. Nyíl I-< ér: sora.........................................................30 kr Bélyegilletélc minden beiktatásnál 30 kr. Munkakiállitás. Múlt vasárnap volt látható a váczi iparostanulók évi munkakiállitása. Az előző években e kiáilitást a városháza közgyűlési és tanácstermében tartották; de e helyiségek szűknek bizonyultak a kiállítási tárgyak s a kiállítás iránt érdeklődő közönség befogadására; az idén tehát tágasabb helyen, a Curia vendéglő nagytermében, helyezték el a kiállított iparkészitményeket, rajzokat és iskolai írásbeli dolgozatokat. Ezt az újítást csakis helyeselhetjük; nemkülönben ama másikat, hogy a kiállítással kapcsolatosan felolvasást is rendeztek és pedig alkalmi tárgyról. A kiáilitást ezentúl is felolvasással lehetne összekötni; alkalmas tárgy bőséggel kínálkoznék s felolvasó is mindig akadna, részben a tanoncziskola tanítótestületéből, részben pedig más hivatottak közül. Az iparostanulók munkakiállitásánál hiba volna túlzott igényekkel fellépnünk; mert nem szabad figyelmen kívül hagynunk, hogy ez intézmény czélja nem abban áll, hogy a különféle iparágakból szebbnél-szebb mesterművek a kiváncsi közönség gyönyörködtetésére össze- halmoztassanak; hanem abban, hogy a hazai ipar növendékmunkásainak haladása a nyilvánosság bírálata és ellenőrzése alá helyeztessék s az ipar iránt a nagy közönség érdeklődése felkelttessék. Nem tökéletes ipari termékeket van hivatva ez a kiállítás bemutatni, hanem jövendőbeli iparososztályunk előremenetelét, fejlődését az ipar terén. Az egész kiállítás a nyilvános vizsga jellegével hir, melyen a kiállított iparkészitményeken bemutatják a nagy közönség előtt az egyes iparosnövendékek haladását. S ebből a szempontból sajnálattal kell megjegyeznünk, hogy a kiállítás felette hiányos volt. Sok iparostanulónak hiányzott onnan a munkája; vagy helyesebben szólva igen kevés jelent meg közülök a nyilvános vizsgatételen s a látottak után nem alkothatunk teljes és hű képet gyakorlati iparosképzésünk állapotáról. A munkakiállitásban, mint minden nyilvánosság előtti megjelenésben, hatalmas serkentő’, buzditó erő is rejlik, melyet üdvösen lehet felhasználni az iparostanulók nemes am- bicziójának felébresztésére és fokozására. S nálunk, Magyarországon, hol oly kevés ambi- czióval találkozunk az ipari tevékenység terén, a serkentésre és buzdításra kétszerié nagyobb szükség van, mint a fejlettebb iparú külországokban. Nem szabad tehát megengedni, hogy ezentúl egyetlen iparostanuló is kivonja magát a munkakiállitás alól, melyet a kormány különben is minden iparostanulóra nézve kötelezővé tesz. S hiszszük, hogy iparhatóságunk fog reá módot találni, hogy a kormányrendeletnek érvény szereztessék s a munkakiállitás sikere az egyes tanulók vagy mesterek kényelemszeretetétől függetlenül, —• kényszer útján is biztosittassék. Az egyes mesterek részéről tapasztalható közöny vagy épen ellenszenv a munkakiállitás iránt — az egész intézmény sikerét koczkára teszi s károsan hat a tanulók kiképzésére; s iparunk fejlődésének is ártalmára van. Ép azért iparunk fejlődésének érdekében kívánjuk, hogy a most sajnosán tapasztalt indolencziának minél előbb vége vettessék s a legközelebbi munkakiállitáson iparostanulóink az ügy jelentőségéhez méltóan mutassák be mindannyian az ipar terén elért ügyességüket, hivatottságukat, s ne maradjon el közülök egy sem a kiállításról! (dd) Az uj pénzről.*) — Irta : IDorLO-vitz; "Vlla^ios. — Általános sóhajtozásnak voltunk tanúi a közel múltban, midőn a lapok nap, nap után a valuta rendezésről írtak. Zúgolódás és elégedetlenség volt mindenütt ; sőt magam is hallottam nem egyszer ily ki- fakadásokat: „megint uj pénzt hoznak a nyakunkra, hogy tanuljuk azt meg? mikor milyen jó volt a mi eddigi pénzünk; azt már a gyermek is tudta, hogy 1 frt annyi, mint 100 kr. slb., milyen könnyű ezzel a számolás és ime most a nagy urak egyszer csak azt mondják: ne legyen forint és csinálnak koronát, meg fillért, most már akár kell, akár nem, azt meg kell tanulni s hozzá kell szokni, mint a kilóhoz, meg a literhez.“ De sokkal nagyobb volt a pánik, midőn arról volt szó, hogy jelenlegi pénzünk a reláczió alapján ^ értékkel csökken, amennyiben az aranyérték csak ráfizetéssel lesz kiegyenlíthető. Hogy ez nem így lesz, a továbbiakból mindenki meg fog győződhetni. Ebből kifolyólag felolvasásom czélja a valuta s ennek alapján az uj pénz ismertetése. És igy első sor* Felolvastatott a szerző által f. évi május hó 28-án az iparos ifjak kiállításán. A „Váczi Közlöny“ tárczája. A mühler völgyben. A szászveimári nagyherczegség északi részében a Saal folyó mellett fekszik egy régi német városka: Jena. Lakói kedélyesek, vidéke szép, de korántsem ez vonza oda a német látogatókat, hanem két monumentális emlékoszlop. Az egyik egy óriási épület: a protestáns egyetem, mely régente egy kis ország volt s a melynek polgársága más országokból, messzeföldekről jött össze, hogy tudománynyal megterhelve távozzék, hogy elvigye a mézet azoknak is, kik otthon maradtak. A másik egy, a többiek közül kiemelkedő magaslat, a természet emelte jel: a jénai domb, melynek lábainál vonul el a nevezetes mühler-völgy jókora kiterjedésben. Azt mondják, hogy e jénai magaslat, mely meredek tetejével egy kis hegynek beillik, régente büszkébben emelte fejét. De mióta Napoleon taposta földjét, mióta oldalain porosz katonák hullái nyújtanak táplálékot az életnek, mióta a porosz dicsőség temetőjében kell keresztfának lennie, legörnyeszti fejét, fellegekbe takarja arczát, szomorkodik. A franczia és a porosz hadsereg 180G őszén egy véres drámai előadást produkált a világ színe előtt. E dráma három felvonásból állott. Az első Saalfeldnél, az utolsó Huerstádnél és a középső, mely eldöntötte a szereplők sorsát, mely egy csapással elvágta a porosz hadsereg lábait úgy, hogy ezután már csak erőlködni tudott, de ártani nem: Jena mellett a mühler- völgyben játszódott le. Mindkét hadsereg aránylag vidám hangulatban jelent meg a csatatéren. A francziák győzelmeik ittasságát, a porosz reményeiket hozták szivükben, mert a porosz táborban ez volt a jelszó: Le kell mosnunk a szégyenfoltot, melyet a francziák csak az imént: a saalfeldi csatában ejtettek a porosz katonaság hires fegyverein; a francziák pedig büszke önérzettel hangoztatták : Letiporjuk a rosbachi emlékjelet. Napoleon ajkáról hangzottak el először ez utóbbi szavak és katonái meg voltak győződve, hogy ez ige testté lesz, mert ő mondta. Október 14-ikén reggel kezdődött meg a csata. A köd, mely még kevéssel ezelőtt lomha ólomlábakon tipegett a szép vidék felett a puskaropogás, az ágyúdörej hallatára ijedten szétrezzen és helyt ád az újkori csatazaj hűséges kedvesének: a lőporfüstnek. A szárnyakon kifejlődik a harcz. Ezred ezred után dől ki, s helyükbe ezred, ezred után megy a tűzbe. Itt vezényszó hallik, ott lelkesítő hangok: a hazáért! . . . a szabadságért! Emitt ijedten harsogó trombita töri át egy pillanatra a siketitő morajt; amott a veteránok a Marseilles tüzelő dallama mellett vonulnak a golyóhalál elé. Elszántan lépkednek, arczukról leolvashatod e szavakat: „A gárda meghal, de magát meg nem adja !“ Futárok futkosnak ide s tova, s mint az idegszálak a testben a főtől a tagokhoz viszik az ész parancsát; úgy ők a vezérkartól az illető helyre juttatják a hadvezér akaratát. Mindenki többé-kevésbbé izgatott, s csak két egyén van, ki hidedséggel számit és kombinál: a két hadvezér. A poroszok vezére Braunsveigi Ferdinand hetvenet meghaladt ősz férfi. Arczvonásai büszkeséget, gőgöt, erős akaratot, jellemet árulnak el. Termete férfias, izmai aczélozottak, egész megjelenése tanúskodik a mellett, hogy e férfi hadvezérnek született. Összeránczolt homlokkal ül tábori székén s az előtte kiterített térképre önti összes figyelmét. Olykor-olykor idegesen kap a kötelékhez, mely a saalfeldi csatában kapott sebét takarja, azt megigazítja és föl-föl néz táborkarára. — Önök csüggedtek ?! — szólal meg végre és nem válaszol senki. — Tudom katonáim is lehangoltak. Hogy is ne? Hiszen tisztjeik adnak példát; de azért győzni fogunk ! Csendesség követte szavait. A vezérnek igaza volt, midőn kikelt a csüggedés ellen, de igazuk volt a tiszteknek is, midőn, látva a hadvezér tévedéseit, elcsüggedtek. Hiszen minden pillanatban előtűnt a különbség, mely hadvezérük kopott, rozsdás, kibicsaklott taktikája és Napoleon uj, gyors, zseniális fordulatai közt volt. A táborkar jó tanácsa hasztalan szólalt fel, mert minden jóakarat hajótörést szenvedett a makacsságon, melylyel a vezér saját parancsait bálványozta. Már midőn az első ütegek lövéseit a francziák elnémították, már midőn az első ezredek kidőltek, általános volt a csüggedés és elterjedt az a tudat, hogy Napoleon viszi el ma a csatatérről a babért. Ebben a véleményben volt mindenki a vezért kivéve, ki az utolsó pillanatig bízott rendszerében. Hiába! A tapasztalat keserves iskoláján kellett átmenni minden európai hadvezérnek mig belátta, hogy Napoleon ellenében pedantizmussal nem, csak hasonló élű zsenialitással lehet győzedelmesen megküzdeni. A táborkar kínos hallgatását félbeszakitá egy belépő porosz tiszt. — Fenség! a jobbszárny bomladozik. — Két dandár vértes induljon, — volt a lakonikus válasz. A táborkar összenézett. Az arezok elárulták a fölindulást, melyet e parancs keltett. Mert tisztában voltak azzal, hogy ez a gőgös braunsveigi utolsó baklövése, melyért a büntetés a csata elvesztése lesz. Leszögezve állt mindenik és a tiszt szalutált, távozni készült. Ekkor egy bátor dandár nők lépett elő, a tisztet visszarántotta és e szavakkal fordul a vezérhez: — Fenség, az Istenért mit csinál?! — Hogy mer ön engem felelőségre vonni ? — Fenség! Elveszítjük az ütközetet. Vérteseinket a francziák felkonczolják s szuronyokra aggatják, mielőtt egy csapást tettek volna Poroszország legvitézebb katonáit. — Tréfál? Vagy az esze mentei? Vegye a parancsot és ön fogja vezetni a vérteseket!
