Váczi Közlöny, 1893 (15. évfolyam, 1-53. szám)
1893-05-21 / 21. szám
XV. évfolyam. 21. szám. Vácz, 1893. 2 I HELYI ÉS VIDÉKI ÉRDEKŰ HETILAP. KIjÖFIZETKSI Á U I: negyed cvre I fi t í»0 Egyes szám ára: lO kr. Kapható: KISS ERNYEI ANTÓNIÁNÁL Kossuth-tér (Gyűrky Megjelenik minden vaNiiniap. kr. ház.) Szerkesztőség : Káptalan-utcza 20. sz. alatt, (hová a lap szellemi részét illető közlemények küldendők). Kiadóhivatal: Gasparik-utcza 12. sz. alatt, (hová az előfizetési pénzek, hirdetések, reklamácziók küldendők). HIRDETÉSEK : jutányosán eszközöltetnek s többszöri hirdetésnél kedvezményben részesittetnek. Nyíl t-t é r : sora .................... ................................»0 kr Bélyegilleték minden beiktatásnál 30 kr. Pünkösd. Az év legragyogóbb, legszebb napja a keresztény évkör legfénysugarasabb ünnepe a pünkösd. A természet már teljes pompájában áll. Hegy, völgy, virággal, énekkel van tele. Minden örömet lehel, reményt illatoz, szeretettel mosolyog. Mintha Isten szelleme lebegne a mindenség felett, úgy örül, úgy ünnepel minden. Valóban Isten nagy szeretetére, — mert az Isten szelleme örök szeretet, — volt szükség, hogy e világ a semmiből létet nyerjen, hogy fű és állat, viz és föld az életerő azon elemét kapja, mely csupa jóság, csupa szeretet. A szeretet a létnek alapja. Mi sem természetesebb tehát annál, hogy a szív és a képzelet egész örömével fordul e szent ünnep felé, hogy azt megdicsőitse. A hitbölcsészek a szentlélek Istent a Szent- háromság szeretetének nevezik, mely szeretet eltölté a tanítványoknak félénk szivét s ez emberiség szeretetének magvát hinté el benne any- nyira, hogy a csodálatos pünkösdi eset után az elzárkózott tanítványok elszéledtek a földön s Isten és az emberek szeretése miatt életüket és vérüket áldozták fel. De a szent pünkösd a költészet ünnepe is egyszersmind. A próféták könyveinek isteni ihlete, Dávid zsoltárainak örökkétartó szépsége, az Énekek énekének gyönyörű lyrikus alkotása csodálandó, örök művei pünkösd Istenének, a Szentiéleknek A szeretet Istene lakozzék tehát a szivekben, hassa át a nemzet gyermekeit; boldogítsa a családokat, emelje hivatásának szent magaslatára az emberi szivet! Városunk fejlődése.*) Több alkalommal hallottam s olvastam azon véleményt, hogy városunk emelkedése és fejlődése érdekében igyekeznünk kell a fővárosi kiránduló és nyaraló közönséget magunkhoz édesgetni, olvastam véleményeket pro és kontra e czél elérhetésére nézve. — E vitánál önkénytelenül előtérbe lép a kérdés, vájjon Vácz városára nézve csakugyan oly elsőrangú érdek-e a kiránduló és nyaralóközönség megnyerése, hogy midőn a város csinosításáról, parkírozásáról s egyáltalán emeléséről van szó, csakis e czélt vegyük tekintetbe, csakis arra áldozzunk, ami által e czélt elérhetjük, kárhoztassuk ellenben mindazt, ami nem közvetlenül e czél szolgálatában áll ? (Ilyesmit tudtommal senki sem aposztrofált. Szerk.) Szemrehányásként hozatott fel például városunk vezérférfiai ellen, hogy rakpartot építettünk, javítottuk a kövezetei, az utczák világítását (az talán egy kissé homályos dolog még? Szerk.) stb. s még sincsenek kirándulók, sem nyaralók. — Nem ismerem az említett munkálatok indítványozóinak intenczióit, de eljárásuk nézetem szerint nagyon is elismerésre méltó — Elvitázhat- lan ugyanis, hogy kívánatos volna városunkra nézve, ha mentői több kiránduló és nyaraló látogatna el hozzánk, de e mellett más tényezőket is tekintetbe kell vennünk. Vájjon Vácz városa nincs-e arra kötelezve s nem áll-e érdekében, hogy saját lakosainak legalább annyi kényelmet nyújtson, hogy más hasonló városok melleit ne legyen a legutolsó? Mire vezetne az, ha hazánk óriási léptekkel haladó, szépülő, csinosodó városai között városunk *) Adjuk ezt is, már csak azért is, hogy minél több véleményt láthassunk. Szerk. megmaradna a régi kezdetleges állapotok között? Nem apadna-e lakosainak száma, a helyett hogy emelkednék ? Ha pedig csakugyan növelni, gazdagítani akarjuk városunkat uj elemek bevonásával, akkor nézetem szerint Vácz első sorban nem a nyaralótelepek szerepére van hivatva, mert e téren, ha jól meggondoljuk, nehéz is volna sikerrel versenyezni a főváros már meglévő virágzó nyaralótelepeivel. Erre azonban nincs is szükségünk, mert van Vácznak egy sokkal háládatosabb hivatása. Igyekezzünk ugyanis városunkat — a melleit, hogy üdühelyeket rendezünk be — minden tekintetben csinosítani, lakályossá tenni, igyekezzünk azon, hogy feltalálható legyen városunkban mindazon kényelem, a mit egy a haladó korral lépést tartó város nyújthat lakóinak, ne kárhoztassuk a rakpartot, hanem igyekezzünk azt mielőbb egészen kiépíteni, ne zúgolódjunk a világítás és kövezet javítása ellen, sőt lehetőleg még többet javítsunk rajtuk, pártoljuk a hozzánk jövő színtársulatokat, hogy minél jobb társulatok látogassanak el hozzánk, legyünk rajta, hogy — habár kisebbszerű — de megfelelő fürdő állíttassák fel. Ha aztán mindezt és sok ehhez hasonlót megtettünk, akkor bőven fogjuk venni fáradozásunk gyümölcséi, mert nemcsak kirándulókat és nyaralókat fog látni, nem nyaralóteleppé lesz Vácz városa, hanem kedvező fekvése és helyzete által is elősegítve oly szerepet fog vinni, mint visznek most például Pozsony és Grácz, magukhoz vonzván a nyugdíjazott magasabb rangú tisztviselőket, katonatiszteket, magánzókat, a kik mint állandó lakók bizonyára több haszonnal vannak a városra nézve mint a nyaralók és kirándulók. E szerepre — melyben idővel első rangú vá emel kedhetik (!?!) sokkal hivatottabb is Vácz városa, mint nyaralótelep alkotására, de ez természetesen nem kevésbé teszi szükségessé városunk fásítását, üdülő- és kirándulhelyek berendezését. * Cs. A. A „Yáczi Közlöny“ tárczája. Ide vésném a nevedet. .. Ide vésném a nevedet Emlékül e fába, De jól tudom, e két betű Még annak is fájna. S a ki látná a szívrajzot, Vájjon mit gondolna ? . . . Azt, hogy ennek a szamárnak Sem volt egyéb dolga ! R. F. Régi pesti történetek. A nyomorék. Megest megesett rajtam a nagy sor, hogy fel kellett szedni a sátorfámat és egy boldogabb éghajlat alá menekülni. Ezúttal financziális viszonyok szorítottak ki a megszokott édes „otthon“-ból. Kiporoszkáltam hát a lőportári dűlő szocziál-de- mokratikus területére, a szorgalmas munkások és iparosok közé. Már csak megpróbálom, milyen lakás esik ottan? Ott legalább egyenrangú minden ember. De meg az is oda csalt, hogy ott nagyon olcsók voltak a lakások. Egy „hónapos szobá“-nak előléptetett kamrácskáért (a melyben krumplit tartottak előzőleg) „csak“ hét forintot kértek. No de a külvárosok .szobái sem voltak olcsóbbak ! Ott ugyan olyan fáskamráért éppen még egyszer annyit kellett fizetni. Ez volt a különbség a külvárosok és a kültelkek kétszerkettője közt. Szép tavaszi nap volt, joda künn javában pompázott a kikelet. Itt mezitlábos, koszorús, virágfü- zéres leánykának mutatta be magát, a ki dalolva, csicseregve járta be az illatos mezőket, mig a városba csak poros, legázolt sleppjét hozta el. De már itt jó lesz sátort ütni, mert itt ráadásul adják a dalt, a napsugárt és a jó levegőt. Nem sokat alkudoztam tehát, hanem benyitottam az első házba a melyen ki volt ütve a kapuezédula, s a mely azéit nyerte meg a tetszésemet, mert az ablakból lágy, elbájoló fuvola hangok hullámoztak ki a tavaszi légbe. Mikor beléptem a konyhába, ott egy mosolygó arczu, barátságos öreget találtam, a ki egy nyugalomba vágyó nadrágot foltozott. Mindjárt az ablak alatt egy beteges, szánalomra méltó nyomorék fiatal ember ült a puszta földön. Lábai teljesen hiányoztak. Alig volt több mint húsz éves, de arcza még egyszer annyit mutatott. Ez volt a virtuóz, ez a szegény nyomorék ! Az öreg ember azonnal felkelt, s folyton mosolyogva, bevezetett a kiadandó lakásba. Egy szűk szobácska volt az, fehérre meszelt falakkal és tisztára súrolt, kőporral behintett padlóval. Egy magasra vetett hófehér ágy, egy asztal és egy barnára festett almáriom volt leendő otthonom szerény bútorzata. Az ágy felett szent Rozália képe függött szép pirosra kifestve. Ez volt a szobácska dísze meg az az ökölnyi tükör, mely háromféle arezot is mutatott, csak az igazit nem. Hogy szent R.ozália ne legyen egyedül, ada akasztottam az én patrónusomat is: Calvinus Jánost. Bizony szépen megfértek egymás mellett. De legjobban tetszett nekem a pompás kúszó rózsával befutott ablak ! Az öreggel csakhamar megegyeztem, aki nem győzött hálálkodni, hogy egy ilyen finom „Stadherr“ nem veti meg az ő szegényes lakását. Mikor pedig a közeli csapszékből egy kancsó bort hozattam, az öreg égre- földre esküdözött, hogy a tenyerén fog hordozni s hogy a lakásból akár ki sem költözködjem többé. A nyomorék is kapott egy pohár bort, a ki megígérte, hogy a legszebb dalokat fogja eljátszani esténként. Az első éjjel meglehetős rosszul aludtam az uj szálláson. Mintha emberek jártak volna ki és be a házban. Utóbb csupa szentekről álmodtam, a kik nagy zsivajt csaptak a szobában. Ebből nagy patába kerekedett, s mert ezt még sem lehetett keresztyéni türelemmel elnézni, hát én is bele ártottam magamat. Ekkor valamennyien ellenem fordultak, s én éppen arra ébredtem fel, a mint az éjszakai szél csörömpölve csapta be a nyitva felejtett ablakot. Ez volt a kisértet. Becsuktam az ablakot s ekkor úgy tetszett, mintha több embert láttam volna sietve távozni. Mindegyik vitt valamit a hóna alalt. A házi gazdámnak azt mondtam, hogy gyilkosokról álmodtam. Az öreg elfelejtett egy pillanatra mosolyogni. A tű sebesen járt a kezében, aztán újra mosolygott. Az ablakot megcsináltatta a saját költségére. Ebben is kedvemben járt a selma nadrágművész. A nyár a vége felé járt már, jókedvű gazdám egyre foltozta a gondviselésére bízott ruhadarabokat, a nyomorék művész pedig szavának állt. Minden este olt fuvolázolt az ablakom alatt, vagy pedig az ajtóm elé ült, ha odakünn esőre vált az idő. Hanem a késő őszi napok beálltával egyszerre megváltozott a szituáczió. Az öreg már nem varrogatott olyan szorgalmasan,
