Váczi Közlöny, 1892 (14. évfolyam, 1-52. szám)
1892-11-20 / 47. szám
XIV. évfolyam. HELYI ÉS VIDÉKI ÉRDEKŰ 47. szá m. Váez, 1892. novembe TÁRSADALMI ÉS SZÉPIRODALMI HETILAP. IFOFIZKTKSB Alt A: negyed évre 8 Crl .><» kr. házhoz hordással vagy postai szétküldéssel. Egyes szám ára: l<> kr. kpliató : KISS ERNYEI ANTÓNIÁNÁL Kossulli-lér (Gyiirky ház.) EN/iTOSKG FS Bi I A B V AT A L : Vúcz, Gasparilc-utcza 12. zz. alatt (hová a lap szellemi és anyagi részét illető közlemények küldendők). Kéziratukat nem adunk vissza. Bérmentetlen leveleket nem fogadunk el. HIRDETFJEK: jutányosán eszközöltetnek s többszöri hirdetésnél kedvezményben részesittetnek. !V y i 1 1-1 é r: sora ........................................... . . . SO kr Bélyegilleték, minden beiktatásnál SO kr. A közvetlen közelből. Ama nagyfontosságú kérdések közölt, me- rek nagyrészt anyagi gondokba merüli korunkat] az egyetemes jólét iránt érdeklődő elméket iglalkoztatják, bizonyára nem utolsó a sze- snyügy kérdése. Nem kell messzire mennünk, ha ezen kéréshez hozzászólni akarunk, mert hiszen az árosunkban is megoldásra vár. Mostoha időket élünk: mintha összeeskü- ött volna ellenünk minden; mintha a csillagok trása sem volna már a régi; mintha föllázadt olna ellenünk a föld is, ez a régi rabszolgánk. Határunk kopár: nem táplálja többé a ne- tes szőlő gyökerét. Azon területen, mely csak emrég még egész családnak biztosította a be- :vő falatot télre, most kevés vetemény terem, a terem, mely a ráfordított munkát is csak regényesen jutalmazza. Midőn a sorok kiveszik, csorba csákányokkal ment neki a nép, s ánnyek között szakgatta ki az egykor bőven úrnő tőkének még a gyökerét is: fűtőnek a Ire. Különös szüret! Szerette volna eltemetni, eltemetvén megsiratni inkább, mert hiszen [tépte akkor még a jövő reményt is legalább osszú évekre. Mostoha időket élünk ! Aztán más foglalkozás után látott a már- lár csüggedő földhöz tapadt szőlőműves nép. el-feltekint még most is gyakorla az elpuszilt hegyre, s cselédnek szegődik vagy napúimba jár. így keresi meg mindennapi ke- yerét, aki egészséges és győzi a munkát. Aki edig nem győzi, az otthon marad, nélkülöz, .küzdve sok ínséget, sok esetben lerongyold va, kegyelem-kenyérre szorulva. S ha a tél özeledtét említed neki, összerezzen, mert világosan látja, hogy a (él az ő nélkülözéseit csak nagyobbítani fogja. Már most tegyük fel, hogy van a családnak egy-két munkabíró tagja, s hogy ezek télen is hozzájutnak valamilyes keresethez. Lehet. Csakhogy télen az igények is nagyobbak. Nyáron, j mint mondani szokás, minden bokor szállást ad, az éhséget valamennyire holmi hitvány gyümölcs is csillapítja, a szegény mezítláb is eljár, s ha ruhája fogyatékos is, azon senki sem ütődik meg, mert hiszen nyár van ; a keresetet pedig élelemre s egyéb szükségekre lehet fordítani. Télen mindez másképpen van. Ha a munkabíró családtag keresethez jut, azt sem tudja, mire fordítsa azt a pár hatost, kenyeret vegyen-e rajta vagy fűtőt, házbérre adja-e vagy egy darab rongyra? Mostoha időket élűnk! Még szerencse, ha a kereső józan, mértékletes, nem könnyelmű; mert nyomorúságosán ugyan, de valahogyon mégis csak megélhet. De ha keresete nincs, vagy azzal nem takarékoskodik, mitévő legyen akkor az otthon éhező, didergő ..család? Vagy tehet-e arról az otthon maradt gyermek, hogy apja könnyelmű? Mit használ neki, ha valaki elmagyarázgatja előtte: Lásd, neked sokat kell nélkülöznöd, dehát: mindennek apád az oka. Ez nem vigasztalás, ezzel nincs segítve rajta. Vagy nézzük az elhagyatott, elaggott özvegyet, ki siránkozva gondol vissza a régi jobb időkre. Kidőlt mellőle a hitves régen, s ha gyermekeket nevelt, azok szétmentek a nagy világba, mindenik a maga útjára. Vagy szívtelenül elhagyták őt, ki érlök egykor éjjelt nappallá tett, mindent áldozott: ő pedig elmaradt, idegenek irgalmára szorulva. Mondd neki: Vannak nagy gyermekeid, azoknak kötelességük rólad gondoskodni ! S látni fogod könybe borulni szemeit s hallgatni. S ime feltépted szivének talán már-már behegedt sebeit, de vigasztalást nem nyújtottál neki. Mert a gyermek sem mind a régi gyermek többé, aki volt hajdanta, szülőinek hálás, értök az önfeláldozásig fáradozó gyermeke. Megelégszik ő azzal, hogy szülői felnevelték, maga szárnyára eresztették : a gyermeki háladatossá- got pedig mintha gyökerestől együtt kitépte volna szivéből valamely gonosz ellen, immár rá sem hederit többé az érette egykoron annyit ..fáradozott apára és szerető anyára. Neki már most más gondjai vannak, egészen más gondjai. Mostoha időket élünk ! S a hitves, az sem mind a régi hitves többé! Akad olyan is, a kinek kisebb gondja is nagyobb annál, semhogy övéinek aggódó gondját viselje. Igaz, hogy a keresetforrások is gyöngébben öntik ma, mint egykor, s néha a legjobb akarattal is csak nagynehezen bírja a szegény ember, kivált ha népesebb a csalájda, azt kiteleltetni. Sok fáradság, beosztás., takarékosság kívántatik ahhoz. S mi becsüljük, kalapot emelünk azon szegény ember előtt, legyen az iparos, munkás vagy bármily állású, aki szorgalmával a takarékosságot, keresetével a kellő beosztást akképen egyesíti, hogy saját becsületéből megél, s övéit ellátni képes. Elvon inkább önmagától egyetmást, de övéinek a szükségest becsületes módon megszerzi, s iparkodik kettőzött munkával, hogy panaszosra ne szoruljon. S olykor még ilyennel is megtörténik, hogy valamely baleset, betegség vagy más véletlen miatt a szükségest megszerezni képtelen; pedig A „Yáczi Közlöny“ tárczája. Szabadban. Járok-helek a szabadban Lelkem néma csüggeteg: A természet halni készül Hervad a völgy s rengeteg. Körülöttem vadvirágok Elhervadva hullanak ; Őszi széltől szomorít fűz Lombjai sóhajtanak. Fölöttem borús az égbolt Ködfátyolos a határ: Seregenként messze tájra Búsan repül a madár. Elmélázva nézem most a Természet hervadását : Hallgatom az őszi szellő fás 'patak suttogását. (tsöndes andalgasaimban Jószembe jut szép hazám: Istenem! derül e fény rá — Majd az ősz és tél után.... Majd ha megjön a szép tavasz S minden újra fölvirul; Hála ének száll az égbe A magyarnak ajkúul! — Most ha járok a szabadban Lelkem fáradt és beteg; De a t ermészet s szabadság Virultán majd éledek! Néinedy Imre. Reménytelenül. A leányos, virágillatos szoba már homályba borult. A kora őszi est borongó árnya száll le a vidékre és enyészetesen hangzik be a kőrútról a kocsirobaj, a járókelők tompa zsibongáshoz hasonló moraja. Adél eljön az ablaktól s vékony fehér ujjaival végigsimitja egypárszor homlokát, mint ha valami fájó rossz, nehéz gondolatot szeretne onnan elűzni. Talán úgyis van! A szép, sugár leány ezen a félszürkületbe vesző alkonyon olyan elhagyatottnak, olyan boldogtalannak érzi magát ... De mikor nem ? Lelkében egy eltépett húr meg-megtérő dallamához hasonlón fölsir egy régi emlék, a mely nem hagyja nyugodni. Emlék? — ábránd! Egy soha nem valósulható ködös álom, de mely mégis úgy megfájditja, megsaj- gatja a szivet. Lehajtja világos szőke fürtöktől árnyalt Gretchen- szerű fejét és úgy elgondolkozik, eltépelődik ; úgy szeretne ettől az álomtól szabadulni, de nem tud . . . két hosszú éve múlt már, hogy leikébe lopta magát és semmi sem tudja azt onnan kiűzni. Egyedül van, rá ér gondolkozni. Hogy is volt csak? . . . Életvidám, kaczagó, mosolygó gyermek volt, a kurta ruhából alig kinőve, mikor megismerkedett vele . . . ' Egyházban laktak; először csak a lépcsőn találkoztak, ! később megismerkedett atyjával és el-ellátogatott hozzájuk. Őt figyelembe sem igen vette, de hogy — is. Hiszen az egy elfásult, az élet minden gyönyörét végigkóstolt férfi volt már, aki bölcs Salamonnal só- | hajtgatta a „vanitas vanitatum-“ot, akire nem volt hatással többé szép asszony mosolya, a kit nem derített föl a pohár vidám csengése. Ajkai körül rendesen egy éles gúnyos vonás jelent meg ha szerelemről volt szó és fenséges hazugságnak mondott minden érzelmet. Nagyon hitt, nagyon csalódott ... de mit tudta ezt Adél. Mit tudta ő, milyen vihar tombolt át azon a férfi lelkén, mig ilyen közönyössé, érzéketlenné vált. Órákig el tudott ülni a pamlag szögletében, mikor nálunk volt és hivő nem csügg nagyobb áhítattal a keresztfán, mint az a Pereszlényi Rikhárd ajkain ha beszélt. Pedig minden szava gúny, cynizmus vagy keserű kifakadás volt az emberek, az élet ellen . . . Méreg, mely ebben az ideális leánykedélyben mégis mézzé vált. Valami kimondhatatlan vágy ragadta meg gyöngédséggel, szeretettel elhalmozni azt az embert a kit senki sem szeret és elképzelte, hogy tova tudná űzni az árnyat homlokáról, belopni a hitet telkébe még egyszer, és aranyos derűvel borítani el oly sötét kedélyét. Az anyátlan társtalan leány egész napokon át magára hagyva örökké csak azon tépelődött, azon gondolkodott, mivel csaljon egy futó mosolyt annak az embernek az ajkára, a ki őt észre se veszi és a ki neki mégis egész világa. Néha, ha olyankor jött mikor atyja nem volt még otthon, akkor Pereszlényi vele is elbeszélgetett. Ah milyen boldog pillanatok voltak ezek Adélnak ! Pedig oly semmiségekről beszélt; egy kicsit a napi eseményekről egy kicsit ártatlanabb regényekről, vagy a zenéről. Egyszer — ah, olyan jól emlékszik erre az enyhe, tavaszi délutánra — épen zongorája előtt találta, soha soha sem fogja ezt a délutánt elfeledni, hiszen ez volt életének legboldogabb, de egyszersmind legboldogtalanabb órája is. Most is maga előtt látja, a mint odatámaszkodva a zongorához, rávetette nagy sötét szemeit, melyeknek tekintetében volt valami az oroszlán szeliditőébő s kérte, hogy folytassa tovább játékát. Keze remegett, szive a megszakadásig vert, de1 azért játszott-játszott egyre s ő is érezte, hogy soha még nem játszott szebben. Egész lelkét, czéltalan ábrándját beleöntötte a
