Váczi Közlöny, 1892 (14. évfolyam, 1-52. szám)

1892-11-20 / 47. szám

a legkisebb szemrehányás sem érheti őt. Mostoha időket élünk!

De minek folytassuk tovább ily zord képek ^szleíezését? Egy tény nyilvánvaló, s ez az: hogy nagyszámú szegényeink sok nélkülözést szenvednek, s hogy Ínségüknek oka százféle leket, de legtöbb esetben nem ők maguk. Mert hiszen senki sem didereg szívesen, senki sem éhezik maga jószántából. S hogy városunknak kivált földmivelő népe között nagy számmal vannak Ínségesek, az tagadásba nem vehető. Nem értjük itt a koldúsok jelentékeny csapat- ját, hanem értjük az igazi háziszegényeket, kik még a koldulásig nem jutottak el, de sok esetben szánalomra méltóbbak, segélyezésre érdemesebbek.

Midőn a tél közeledtével ezen sajnos állapotokról elmélkedünk, szinte lehetetlen, hogy azokra fel ne hívjuk azok nagylelkű figyelmét, kiket az Egek ura földi javakkal bővebben áldott meg. A segélynek személyesen eszközölt kiosztásánál azonban óvatosság szükséges, nehogy érdemetlenek jussanak hozzá, az érdemesek ellenben, kik többnyire szerényebbek is szoktak lenni, mellőztessenek. A segélyek közvetítésére fölötte alkalmasnak ismerjük a helybeli sz. Vincze egyletet, mely a háziszegények helyzete felől a legalaposabb tájékozottsággal bir. Szokás-mondás, hogy a szegénység nem szégyen; ámde az is bizonyos, hogy senkisem szívesen dicsekszik vele. A sz. Vincze egylet azonban ismeri őket, s éppen ezért a segélyek kiosztását is legalkalmasabban eszközölni képes.

A tél itt van. Hány szegény hajléknak nincs fűtője ? hány szegénynek nincs kenyere, meleg étele ? hány szegény, hány gyermek, közöttük iskolás is és iskola köteles, kellő ruha nélkül? Aki teheti, könyörüljön meg rajtuk !

Ismételten ajánljuk a sz. Vincze egyletet, mely köszönettel vesz bármily csekély adományt, akár pénzbelit, akár használt ruhaneműeket, akár fűtőt, s mindezt legczélszerűbb módon fordítja a háziszegények javára. S midőn a nagylelkű adományozóknak köszönetét mond, e köszönetét bizonyára a szegények hálája is kiséri, áldva a kegyes jótevőket, kik megszánva szenvedő embertársaikat, nekik enyhülést és vigasztalást nyújtottak.

*

Furcsa állapotok.

Sokat hallottunk már az amerikaiak különczködé- seiről és igy egy csöppet sem lehet csodálkoznunk azon, ha ott „a tengeren túl“ egy olyan klub alakult, melynek tagjai egyenkint legalább egy millió dollárnyi vagyonnal bírnak.

Ugyanezen jámbor urak egy egész szigetet megvettek és ott szándékoznak élni — elkülönítve a többi közönséges halandóktól, kik — fájdalom — az egy millió dollár kvalifikáczióval nem bírnak.

Sokan vannak, kik az egészet csak gyenge tréfáfelsiró hangokba s érezte, hogy nem is zene, de kővé vált dal volt már az amit a húrokból kicsalt.

Egyszerre — maga sem tudja hogy történt — ujjai lesiklottak a billentyűkről, arczát kezébe temette és hevesen, szivszaggatóan elkezdett zokogni.

A fiatal férfi ijedten kapta föl fejét s kérdő tekintetet vetett rá. Ajkai mellől eltűnt a szokott gúnyos vonás és valódi mély szánalom tükröződött szemeiben.

— Nagyon-nagyon boldogtalan vagyok . . . szeretem! Fuldoklá a leány régen elfojtott szenvedélye lázas hangján s aztán áléltan hajtotta fejét a zongorára.

— Én Istenem!

Ennyi volt csupán a mit Rikhárd mondott.

E pillanatban fájt neki, hogy elfásult lelkében nem talál egy szót, egy hangot, a mit még 'mondani tudna, fájt, hogy most szeretik, mikor már ő nem érez semmit — aztán gyorsan lehajolva a leányhoz egy hosszú égő csókot nyomott ajkára . . .

Mikor Adél magához tért, régen egyedül volt már. —

Másnap, ebédnél atyja újságolta el neki, hogy találkozott Pereszlényivel, üdvözletét küldi a számára, de már nem jöhetett el búcsúzni, mert egy sürgős ügye miatt rögtön és hosszú időre el kellett hagynia a fővárost.

Az öreg nyugalmazott katona nem vette észre előtörő könyeit, melyet annyi keserves éjszaka, álom- talan magányában zokogott el akkor — és azóta mindig . . ,

Két hosszú év nem volt elég, hogy ezt az emléket kitörülje a leikéből, hogy azt a szerelmet kioltsa a szivéből . . .

Most, és örökké maga előtt látja azt a két szomorú szemet, azt a magas homlokot a halántékokon kiritkult itt-ott már deresbe csillanó sötét hajjal, azt a két mély redőt a sűrű szemöldökök között és hallja, egyre hallja azt az egyetlen szelíd mondást, mint hallotta akkor, ama tavaszi napon, fuldokló zokogása közben.

nak tartják, mert hisz’ készül „oda át“ ehez hasonló akárhány.

Jó magam hajlandó vagyok hinni, hogy a szóban forgó „klub“ tényleg alakult: elhiszem pedig azért, mert nem találok az egész dologban semmi olyat, a mi nem történhetnék — Amerikában. Csak Amerikában ? Dehogy.

Alakul itt minálunk is akárhány és akárhol ilyen exklusziv klub, persze oly külömbséggel, hogy a tagok valamivel kevesebb vagyonnal, de annál több önhittséggel bírnak.

Van-e nálunk a vidéken város, melynek intelli- gencziája a társadalmi élet fejlesztésére valamit komolyan tenne ! ?

Persze „kaszinó“ meg „kör“ van elég; sőt találunk akárhány várost, mely ezekben is disztingvál, a menynyiben van „úri kaszinó“, „polgári kör“, „iparos kaszinó“, „olvasó kör“ stb.

Hogy ezek összevéve, a társadalom és annak élénkítéséért vajmi keveset tesznek, azt úgy is tudja mindenki.

A nálunk létező egyesületeknek bárki lehet tagja — feltéve természetesen, hogy különben tisztességes ember — a fődolog az, fizesse le rendesen a tagsági dijat; a többivel pedig ne törődjék épen úgy, mint a hogy ő vele sem törődnek.

Eljárhat naponta akár tízszer is a kaszinóba, talál ott újságot, talán könyveket is, ha azonban egy kis kedélyességet is akarna ott találni, akkor jobb, ha otthon marad.

Feltűnő jelenség az minálunk, hogy mindenki „vezérszerepet“ akar játszani és igy elő áll az a furcsaság, hogy vidéki városaink társadalma csupa vezérekből áll, a kiknek főtörekvésük az, lehetőleg meggátolni azt, a mit a másik tervezget.

Hogy ezen nemes versengésnek, milyen siralmas az eredménye, mutatja legjobban vidéki városainknak társadalmi élete.

Csupa klikk az egész.

„A“ több akar lenni „B“-nél, „B“ ismét több „C“-nél és igy megy az tovább úgy, hogy ha a végire értünk, azt tapasztaljuk, hogy közkatona nem is létezik.

Ezen áldatlan harcz az egyéni hiúság kielégítésére most már annyira megy, hogy egyes városokban gombamódra keletkeznek a különféle kaszinók.

Tagok nem okvetlen szükségesek; a fődolog, „elnök“, „titkár“, „háznagy“ s több ehez hasonló czim- hez szükséges figura megvan.

„Elnök úr“, „titkár úr“ . . . nem szépen hangzik ez ?

És ezen érdemes urak együttvéve még annyit sem tesznek a társadalomért, mint a mennyit tőlük joggal követelni lehetne.

Igenis követelni: vagy kötelessége mindenkinek, a ki számot tart arra, hogy a város intelligens elemeihez számítsuk, hogy tehetségéhez képest hozzájáruljon a társadalmi élet fejlesztéséhez; nem kötelessége minden intelligens embernek — szem előtt tartva a város társadalmi érdekeit — egyesült erővel azon lenni, hogy a város társadalmilag is minél magasabb színvonalra emeltessék ?

— Én Istenem !

Ez mondta neki, hogy akit ő szeret, az őt csupán szánja, elutazása pedig azt, hogy ne reméljen — hogy feledjen.

Régen nem remél már, de felejteni nem tud. Szeret egy leánysziv makacs rajongásával s ha leszáll azt est komor, borongó árnya, mikor künt elcsönde- sül az élet, akkor kezdődik az ő édes — kínos gyötrelme, melyet senki sem tud, senki sem sejt és a melyre még nem találtak gyógyító balzsamot.

F. A.

Ember tervez, Isten végez.

— Rajz. —

iíSTéx^edvy Imrétől,

Az erdő koszorúzta Galga csevegő árja mellett Ürömvölgyben látott először napvilágot egyszerű polgári szülőktől Linka. — Gondos nevelésben szülői által nem igen részesülhetett, mert édes anyja korán elhunyt. Korán maradt árván Linka. Atyja pedig a mindennapi kenyér után küzködött s igy leányára nem nagy gondol fordíthatott. Körülményei pedig nem engedték, hogy nevelő-intézetbe adhatta volna. Ezt pedig látva, tudva Linka nagynénje, jónak látta, hogy Linkát atyjától elvigye. — El is vitte magához Budapestre. Itt nevelte, oktatta és taníttatta szépre, jóra. — S miután Linka minden szépre és jóra hajlandó természettel birt: nemsokára a zongorázásban, de különösen a festészetben kitűnő haladást tanúsított, úgy, hogy a szakfestő művészek által dicséretet nyert a tájképek festésében. Gyönyörű tájképeket festett, melyeket külföldre is elvittek a műképcsarnok kiállításába. Ott szintén elismerésben és dicséretben részesítették a fiatal művésznőt. Az ifjú lány Budapesten modorával sokaktól nagy tiszteletet vívott ki magának és csakhamar széles ismeretséget kötött a legelső helyeken. S igy ismerve szeretetreméltó modorát nemcsak az ifjak

Igen ez volna kötelességük mindama férfiaknak, kik oly szívesen veszik a misera plebs hajlongásait.

E helyett mit látunk?

Az egész vonalon csend, mély csend uralkodik, mely annál érthetetlenebb, mert hiszen épen ennek megbontása által lehetne — saját magának érdemeket — a városoknak pedig nagy hasznot szerezni.

Szükségesnek tartjuk itt különben megjegyezni, hogy az elmondottak nem egyes városokra, hanem a vidéki városokra általában vonatkoznak.

Van azonban még egy szerény észrevételünk és ez az. hogy a hölgyeink nagyon is követik a férfiak nyomdokait, mert manapság a mélyen tisztelt hölgyeink is nagyban aspirálnak a különféle „elnöki“ tisztségekre.

Hogy ebből aztán milyen áldatlan „asszonyhábo- ruk“ és ezek kíséretében, milyen nevetséges állapotok keletkeznek a kisebb városokban, azt bővebben fejtegetni nem akarjuk: egyszerűen csak konstatáljuk, hogy jóformán mindenütt úgy van.

Vidéki városainkban társadalmi élet igazán csak akkor lehet és lesz, ha az egyes tényezők — a kitűzött czél elérésére — egyesült erővel fognak működni.

Monsieur Jules.

Sorsjegytársaságok.

(—a) Nem ez az első eset, hogy lapunk olvasóit figyelmeztetjük azon pénzveszteségre, a melynek a sorsjegytársaságokba való belépés által kitéve vannak, de' úgy látszik, nem időszerűtlen a dolgot újból kissé szellőztetni, mert csak a legutóbbi napokban is nehányan városunkból jelentékeny veszteséget szenvedtek ezen az utón.

A sorsjegytársaságok czélja, mint az a közölni szokott hirdetésekből is kiviláglik, nem egyéb, mint hogy egy nagyobb szánni társaság — rendesen 50 személyből álló — nehány száz darabból álló sorsjegyre együttesen játszszék, illetve a nyereségen együttesen osztozzék.

Ezeknek a sorsjegycsoportoknak összeállítása és a szükséges tagoknak összetoborzása képezi egyes bankházak stb. feladatát, melyek azután a sorsjegyekbe fektetett tőkéjük után járó kamatokon kívül semmi haszonra nem aspirálnak (? !)

Mily önzetlen felebaráta szeretet!

A társaságok három, négy, öt évre alakulnak meg, ami azt jelenti, hogy a megfelelő ideig kell fizetni a havi részleteket s mikor az utolsó havi részlet is be lett fizútve, akkor az illető sorsjegyek s azoknak nyereményei a társaság tulajdonába mennek át, egyenlően osztatván föl az összeg tagjai között.

Ha a sorsjegyek a lefolyt idő alatt nem nyertek volna, akkor természetesen csak a sorsjegyek maguk képezik a felosztás alapját.

S ebben rejlik a bibe. A felosztás alkalmával ugyanis az szokott előfordulni, hogy a sorsjegyek tőzsdei értéke néhány ezer frttal kisebb, mint a társaság által befizetett összeg, s igy a társaság minden egyes tagja a mellett, hogy pénzét három, négy, Öt évig nem kamu ■ toztatta, kevesebbet kap vissza, mint a mennyit befizetett.

Ezek igazolásául vegyünk egy esetleg kézbe került, a többinél semmivel sem rosszabb vagy kedvezőtlenebb prospektust. A társaság 50 tagból áll, havi részlet 3 frt, fizetendő 60 hónapon vagyis 5 éven át, a mikor azután a társaság feloszlik.

Játszik pedig a társaság a következő 115 darab sorsjegyre:

10 drb 4°/0-os Tisza-szegedi-sorsjegy.

9 „ 4%-os jelzálog-sorsjegy.

rajongtak utána, de idősebbek is szívesen társalogtak vele.

*

* * *

Mint a tavasz fakadó rózsabimbója: úgy nyílt Linkának is ifjú keble. A boldog aranykort ő is elérte, szép reménynyel, mosolygó jövővel, mely lelki szemei előtt lebegett. S miként a tavasz ébredésével minden uj életre serken, úgy Linkának is keblében felébredt az örök mosolygó álom: a szerelem hajnala és pedig egy karcsú deli termetű fiatal ember irányában. — Boldog volt, ha úgy alkalomadtán megengedte nagynénje Julia, hogy az ő jelenlétében szive választottjával Pataky Elemérrel beszélhetett.

Oh! de a boldogság olyan mint egy tündér szép álom, mint a vándor felhő a mosolygó kék égen, mely megjelen és eltűnik a nagy mindenségben.

Linkának is az első szerelme eltűnt, elmúlt, csak emléke maradt meg ifjú lelkében. Pataky Elemért, kit szeretett lelke egész hevével : a boszniai szerencsétlen hadjáratban mint katonát gyilkoló kezek lelőtték. — ^ is elvérzett mint sok fiatal katona.

Évek múltak . . . s évek múltán Linka szive i. behegedt, meggyógyult. Oh az idő tjó orvos! A legkedvesebbjeinket is feledteti velünk.

Valamint ifjú korában Linkának számos szép tevője akadt, később pedig midőn a kor már vállaira rakta az évek sorát, mégis akadtak nemcsak szép tevői, de kérői is, ő azonban vonakodott férjhez menni. Vonakodott pedig azért, mert az, ki őt akarta, nem tetszett neki. Végre azonban nagynénje beleegyezésével férjhez ment egy nyugalmazott tanárhoz Vállayhoz, ki igen gazdag volt és nagy ingatlan vagyonnal rendelkezett.

Vállay tanárral Linka csendes házas életet élt Budán. Azonban csak rövid évekig, mert férje elhalt. Egy szép szőke fürtü fiú maradt. Ezen íiú volt Linka*