Váczi Közlöny, 1892 (14. évfolyam, 1-52. szám)
1892-11-06 / 45. szám
A város e beszedési módok közül a külön- , böző felek irányában tetszés szerint, bármelyikét is alkalmazhatja. Végül még a városunkban alkalmazandó bor- és sör-italadó-árszabásról teszünk említést. Minthogy Vácz város népessége a 10 és 20.000 lélek között áll, a bor- és sör-adóra megállapított árszabás II. osztályába tartozunk. Eszerint: 1. Bor és mesterséges bor után hektoliterenkint ..........................5 írt 69 kr. 2. Bormust és szőlőczefre után . 4 frt 27 kr. 3. Gyümölcsbor után .... 1 frt 80 kr. 4. Sör után pedig hektoliterenkint 5 frt — kr. lesz fizetendő. Ezen összegeket azon városban, mely a borfogyasztási vagy kivételesen a sörfogyasztási adó után kormányhatósági engedély folytán az állami fogyasztási adó bizonyos százalékának megfelelő összegű fogyasztási pótadót szed, e pótadó az engedély tartama alatt csak az eddigi összegben szedhető s ezen pótadónak a szedését a bor- és söritaladónak az italmérési adót képező része után nem terjesztheti ki. Azoknál a városi adóknál pedig, melyek a bor vagy sör után akár »fogyasztási pótadó,« akár pedig »városi fogyasztási illeték« czimén ugyancsak kormányhatósági engedély alapján szedettek, fölemelés — nem történhetik. Vájjon hasznára vagy kárára van e a sok vásározás a kisiparnak?*) Olyan kérdés, melyet nem mi és nem is most vetünk fel először. Foglalkozott már ezzel régen az iparos világ, különösen pedig az országos iparos gyűlések. Az 1879-ik évi országos iparos gyűlés kimondja, hogy forgalom igényeit túlhaladó mértékben engedélyezett országos és heti vásárok az ipar érdekeit mélyen sértik. Hasonlóképen sürgeti az 1887-iki országos ipar- testületi gyűlés, hogy a vásárok tarthatása bizonyos városokra nézve megszorittassék. Az 1890-iki aradi ipar-kiállitás alkalmával tartott kongreszus egyenesen kívánja a vásárügy rendezését. Vájjon mily okból Ítélik el a sok vásár tartását és jogosan-e? Ám, minden iparos emberre nézve érdekes kérdés. A mi szerény véleményünk szerint is a sok vásározás határozottan kárára van kisiparunknak. Az „Iparügyek“ czimü lap igen találóan fejezi ki, hogy ez az elavult intézmény úgy illik a mi korszakunkba, mint a gyorsvonat mellett az országúton döczogő vásári szekér. A vásárok látogatása kétségen kívül nagy költekezéssel és idővesztegetéssel jár. Ha meggondoljuk ugyanis, hogy Magyarországon hány vásár-nap van, azon hány mester, hány vevő jelenik meg, bizony igazat adunk az országos ipargyülések panaszainak. Nevezett lap ugyanis azt mondja egyik szakírónk után, hogy a vásárokon haszontalanul eltöltött időt legalább másfél millió szekér és 14 millió gyalog napszámra teheti. Bizony ez oly statisztika, mely erősen gondolkodóba ejti az embert: vájjon az igy elvesztegetett idő arányban van-e azon előnynyel, mit a vásárok nyújtanak? Nem hiszszük. Tudjuk azt ugyanis, hogy a vásárok *) A »Téli esték«-ből Én hiszek az örök életben. Hinni! — ez a szó az, mely a vallásnak megadja a maga felséges varázsát; ez a szó az, mely felemeli az ember lelkét a földről a csillagok régióiba; ez a szó az, mely megvált, fölemel, boldogságot ad. Ne mondja senki, hogy naivság van abban, ha én elhiszem azt, a mi talán megfoghatatlan, de örök szép, boldogító; ne mondja senki, hogy elvagyok maradva a világtól, mert hiszek. . . . »drága kincs a hit, Tűrni és remélni megtanít.« A hit a valláson alapul, a vallás a hiten. A kinek vallása van, annak hite is van; a kinek pedig hite van, az nagyobbnak érezheti magát, ha koldús, a királynál, a ki keblében nem érzi a hivés melegét. Szivemben a hit fényes sugarával félelem nélkül lépek be a kapun, melyen ez az ige olvasható: „feltámadunk!“ Igen, megtaláltam a varázs szót, mint Fauszt, ez az a mivel szomorúság nélkül lépek be a temetőbe; ez az, a mi elűzi agyamtól az olasz költő kérlelhetlén szavait: — „Lasciate ogni speranza.“ Nem, inkább itt kél a lelkemben a remény, a szép, a boldogító remény ! . . . Itt fekszik a kezemben a sárga, összezsugorodott levelke, mely engem a hivés gondolatára vezetett. Keblembe rejtem, mint egy kincset, melengetem, mert ki tudja, nem-e olyannak a porából nőtt, a kit egykor én szerettem, a ki egykor engem szeretett! . . . Gcgus Dániel. Kolerahumor. A 1 .... i városi hatóság „határozatokkal“ öli a kolerát. A budapesti főkapitány módszere szerint, a ki erővel akar kolerás lenni, azt ötven forint birsággal büntetik. Ilyen körülmények között mindenkinek, a ki kolerában hal meg, csak akkor engedik el a bírságot, ha kimutatja, hogy nem akarattal kapta meg a hasmenést. nem mindig hozzák meg a várt eredményt sem. Az időjárás hányszor tönkreteszi a mester legszebb reményét? Még a hosszú és terhes útra fordított költség sem jön ki sokszor. Hányszor veszélyezteti egészségét sőt életét is? Mennyi alkalom van arra, hogy czimbo- ráskodásba keveredjék és pénzét, melyért annyit fáradozott és küzdött, elverje. • De meg még mást is mondunk. Mi megvagyunk róla győződve, hogy a vásári munka határozott rovására van a jó és szolid munkának. E sorok Írójával történt, hogy egy iparczikkre hirtelen szüksége volt. Elment egy műhelybe és kérte, küldje el azonnal a munkadarabot bármily árért. Nem adhatom az urnák — felelt a mester, — mert az vásári munka. És nem is adta. Mi következik ebből ? Az, hogy a túlságos kedv: mindent a vásáron venni lehetetlenné teszi a szolid, erős és jó munkának megfelelő árért való készithetését. A falusi, de meg a városi ember is, nem lesz különbséget csizma és csizma közt. Ő csak azt nézi, hogy otthon a czipésznél sokkal drágább, mint a vásár n. Arra nem néz, hogy a két munka közt mi a különbség. A vásárok túlságos mértékben való elszaporodása nem kívánatos továbbá, mert a közönség saját szükségletét teljes mértékben kielégítheti a helybeli iparosoknál. És itt megállunk egy kissé. Ez volna kívánatos és áldásos, hogy a helyi közönség helyi iparosnál elégítse ki szükségleteit. Csakis igy boldogulna a kisiparos, igy szoktathatja rá a közönséget arra, hogy jó és szolid munkát vegyen. Mily haszonnal járna ez a kisipar fejlődésére? Mennyi haszontalanul elpocsékolt időt lehetne megmenteni? Hogy útját vághatnák a bosszantó alkudozásoknak és sok más mindennek. Valóban igy lehetne legjobban megoldani a vásárügyet, melyet még jobban bonyolulttá tesz az a körülmény, hogy a vásárra járó iparosok a legtöbb városnak és községnek országos vásárain a hatósági közegek önkényének vannak kiszolgáltatva. Ritka város az, hol határozott vásári rendtartás szabja meg az iparosok és hatóságok jogkörét. Íme elmondottuk nem annyira a magunk, mint tapasztalt, ahhoz értő egyének szakvéleményét a vásárokról. Baross szobor. Felhívás a közönséghez. A Baross-szobor-bizottság a következő felhívással szólítja fel adakozásra a közönséget a Baross Gábornak állítandó emlékszobor javára: Ércz-szobrot annak, a ki életében is érez volt! Mintája az igaz férfinak, a hazafinak, a kormányférfinak. Kinek alkotásait hirdeti vas és arany. A ki Magyarországot önmagához közel hozta. A ki a honi ipart és kereskedelmet saját piedesz- táljára állította. A ki vaskaput tört Dunánknak, aranykaput épített Fin mánknak. Baross Gábor szobra legyen az utókor előtt látható jelvénye a munka megdicsőitésének. A nép filléreiből gyűljön össze az éreztömeg, mely szobrát alkotni fogja. A hatalmas alak, ki életében, mint Atlasz, hordozta vállán hazáját, hordozza azt ez ércz-szobor alakjában is az idők végtelenjéig! E felhívással fordulunk a nemzethez, Baross Gábor emlékének méltó megörökithetése végett. A nemzethez, mely életében annyi ragaszkodással viseltetett iránta, halálában mélyen gyászolta, hogy állíthassuk fel lehetőleg mielőbb a fő- és székváros keleti vaspályaháza előtti díszes téren azon férfiú ércz-szobrát, kinek nagy alkotásai között legnagyobb mégis csak a hazai közlekedésügy ujjáteremtése vala. A szoborra szánt adományok a budapesti kereskedelmi és iparkamarához küldendők, mely kezelésüket magára vállalni szives volt. Budapest, 1892. október hó 15-én. Vaszary Kolos, Magyarország herczegprimása, mint a Baross szobor-bizottság védnöke. Báró Podmaniczky Frigyes, a szobor-bizottság elnöke. Brázay Kálmán, Wahrmann Mór, a szobor-bizottság alelnöke. a szobor-bizottság alelnöke. J Virág Béla, Szterényi József, a szobor bizottság jegyzője. a szobor-bizottság jegyzője. Tordai Kádár Kálmán, a szobor-bizottság jegyzője. E felhívást melegen ajánljuk olvasóink nagyiéi kétségébe. Az 1848—49-iki országos ereklyetár. »El ne feledd a mezőt, A hol érted a bátrak elestek.« Ezt a verset a dicső Vörösmartynk forditötta an-r goiból és tette közzé az ötvenes évek elején ; és akkoíc mindenki tudta, hogy kinek szól és mit jelent ez? Olyan sor ez, hogy keretbe kellene foglalni, hogt í minden magyar ember szobája falára fügessze föl örö-ö kös figyelmeztetőül. Mert lehet valaki a fönálló törvényes alap be-o csületes hive, az uralkodó háznak, a monarchiának c legtántorithatlanabb védője, de nincsen olyan ár, a miér szabad volna föladnunk a 48—49-iki küzdelem emle d két; mert viszont ez a küzdelem képezi négy száza' óla letolyt életünk -— sőt talán egész történetünk - - legdicsteljesebb korszakát. Mert illő, hála és kegyelet Bethlen, Bocskay, The jj köly, Rákóczy neveinek, de mindezek diadalai ner voltak teljesek. Egyedül csak a 48—49-iki mérkőzé.oj bizonyította be, hogy erősebbek vagyunk Ausztriánál i Es ha, mert ennek el kell következni valamikor o tán közelebb, egy nagy nemzetközi háború után, monarchiában nemcsak a politikai, de a katonai ve zetés is a mi kezünkbe kerül, ennek a szerencsés., tér-19 mészetes fordulatnak is a 48-iki cselekvés tette íe am alapját. Ebből a fölfogásból indulva ki, hiszem érn hogy eme fényes korszak emlékének művelete egyáltaud Ián nincs ellentétben az uralkodóház iránt elvállal kötelezettségünkkel. Biztató tünetnek tartom annálfogva, hogy az ifjab eb nemzedék ez idők kultuszának mintegy állandó tem plornoa igyekszik emelni összegyűjtve az erre vonatba kozó emléktárgyakat. Sokszor eszembe jut egy hajdani gazdasági szak .T lapunk remek jelszava: „Hozzunk mezőgazdaságunkba helyes arányokat. Helyes arányokat! Igenis, ez elvet kell szeme előliéi tartania a leggazdagabb népeknek, de annál inkább szegényebbeknek. Ne szórjuk ki a mi kevés pénzünket a fölöslegek) vagy a kevésbbé sürgősre. Tartsunk helyes egymásutáné abban, mi a leghasznosabb ? és ezt szerezzük be leí, A előbb. Egyes városok monográfiájára, egyes szakmák |< Írására, a miket senki nem olvas: immár sok ezreken»!: tán százezreket meghaladó összegeket adtunk ki edd gélé. Hogy a juhásznak milyen a görbe botja, hogy halásznák milyen a vorsája, pipája, dohánytartó zaef kója; ez talán mégis oly ága a tudásnak, melyne. n nevelésével még nem vetjük meg nemzeti létünk, függni Legtöbb kolerabetegje ez országban a 1 .... i doktornak van, mert ő minden Budapestről érkező utast annak néz és lát. Olyan éles látása van (az Isten sokáig tartsa) ennek a 1 .... i Pasteurnek, hogy a kommabaczilíusokat még a sötétben is meglátja az ember orrán. A doktor úr sokat tart az ornamentikára. (A vidéki városban vörös orr, jó egészséget jelent.) A 1 .... i vasúti állomás melletti fogadó most a leglátogatottabb carantainja az országnak. Olyan kis köztársaság, (inkább kiközösített társaság) a melynek főmandarinja a láthatatlan polgármester, kinek csak mesterlegényét lehet látni, dolgozván ők szállítási üzletben, a váróterem egyik sarkában. Amint L .... on a perronra kiléptem, rögtön „körülfogott“ egy városi káplár és mint gyanús utast egy harmadosztályú váróterembe kisért. Tanúm van rá, hogy én mentem elől. „Ugy-e Pestről jön,“ kérdezte tőlem. Persze, hogy onnan, mondám. A káplár úr végig nézett rajtam, mintha gondolta volna magában : Ugy-e nyomorult, most a kezeim közé kerültél. „Hogy hívják“ kérdezte, mialatt egy kis notiz- könyvet vett elő a zsebéből. Megmondtam a nevemet, amit föl jegyzett. „Most csak várjon, mindjárt itt lesz a tekintetes úr, a ki a többit majd elvégzi,“ mondd és egyet csavart a bajuszán. Itt valami tévedés lehet, gondoltam magamban. Bizonyosan utána telegrafiroztak valami sikkasztó- nak Budapestről, hogy fogják el s most helyette engem csíptek el. No ez szép dolog lesz, ha letartóztatnak! Egy mogorva arczu, azt hiszem vöröses fejű úri ember lépett nemsokára elém, a ki fürkésző szemeket vetve rám komoly, hivatalos hangon, mintha már vallatni kezdene, kérdező tőlem, hogy csakugyan Budapestről jöttem-e? „Igenis tekintetes úr“ — válaszold a rendőr. Ez a főkapitány — gondoltam magamban. „Tessék levetni a felsőkabátot,“ mondja a főka 16' pitány úr. A körözöttet akarja megmotozni, hittem. „De kérem itt tévedés van, mondám, nem én vs / , gyök a körözött. Én sem nem sikkasztottam, sem nei; m loptam, még csak koszorút sem szándékozom a Hent szoborra tenni.“ A rendőr ezalatt már gonbolta a rokkomat. A vöröses fejű úr mit sem hederitve a szavaimi unn egy spriczczer félét tolt az orrom elé (de nem á: n Komócsy-féle fröccsöt) és váltig biztatott, hogy fogja: be a szememet és pedig mind a kettőt, mert ő mo orn megdezinficziálja az arezomat és pedig azért, mert - Budapestről való vagyok. A vizpárából talán két szt mernyi hullhatott a bajuszomra. Azt gondoltam, hog ?od a főkapitány úr ezután a műtét után meg is beretvá V/K mert annyira hasonlított az az üveg a mit a kezébe U:T\ tartott ahhoz, a milyent a borbélyomnál láttam. Egy vasúti baktertől tudtam meg, hogy az a v< röses fejű úr tulajdonképpen nem is főkapitány, mi inkább doktor volt. No de legalább most már biztos voltam, ho; ezekután sem én nem halok meg kolerában, sem ( ni tőlem nem hal meg senki. Mert hát akkor mire va volt a czeremónia! A polgármesteri tudomány azonban megdöntött okoskodásomat. Kérem szépen, nem eresztettek be a városba. Azt mondották, hogy öt napig várjak kint a vf sút melletti korcsmában s ha az alatt nem haltai meg kolerában, csak akkor és ezután részesül hete abban a szerencsében, hogy bemehetek és meglátható! bent a városban azt a helyet, ahol a polgármesk szobrát fogják fölállítani. A korcsmában (a városon kívül) voltam kényto ■ len eltölteni az időt, amig délután a vonattal vissza utazhattam. Oroszországi képet itt láttam először. Majd meg kísérlem lefesteni. Hát kérem láttam itt három fiat; suhanezot, a kik az éhségtől már annyira el volta
