Váczi Közlöny, 1892 (14. évfolyam, 1-52. szám)
1892-09-25 / 39. szám
XIV. évfolyam. 39. szám. Vácz, 1892. szeptember 25. HELYI ÉS YIDÉKI ÉRDEKŰ TÁRSADALMI ÉS SZÉPIRODALMI HETILAP. M LOFIZETKSI ÁltA: negyed évre 1 frt 50 kr. házhoz hordással vagy postai szétküldéssel. Egyes szám ára: 10 kr. pható : KISS EKNYEI ANTÓNIÁNÁL Kossuth-tér (Gyürky ház.) SZKKKKSKTOSÉG ÉS KÍADÓHIYATAL: Vácz, Gaspurilc-utcza 12. sz. alatt (hová a lap szellemi és anyagi részét illető közlemények küldendők). Kéziratokat nem adunk vissza. Bérmentetten leveleket nem fogadunk el. HIRDETÉSEK: jutányosán eszközöltetnek s többszöri hirdetésnél kedvezményben részesittetnek. N y i 1 t-t é r : sora............................................................30 kr Bélyegilleték minden beiktatásnál 30 kr. Felhívás előfizetésre. Az uj évnegyed közeledtével felhívjuk tisztelt ^fizetőinket, kiknek előfizetése lejárt, hogy azt inéi előbb megújítani szíveskedjenek. A »Váczi Közlöny« előfizetési ára helyben házhoz hordással, vagy vidékre postán kül- issel 'negyedre.................................1 frt 50 kr. Helybeli előfizetőink a lapkihordónál a fugta átvétele mellett, a vidékiek pedig posta- alvány útján eszközölhetik legczélszerübben az afizetéseket. Hátrálékos előfizetőinket egyúttal kérjük, hogy Hozásaikat mielőbb kiegyenlíteni szíveskedjenek. A „Váczi Közlöny“ szerkesztősége és kiadó- hivatala. Egy elfeledett indítvány. Néhány évvel ezelőtt életrevaló indítványnál állott elő Vitt Manó városi képviselő. Azt dzla ugyanis javaslatba a kéqviselőtestületnek, 3gy a dunántúli szomszédos forgalom könv- yitése czéljáboi lépjen érintkezésbe egy csa- irgőzös-válíalattal, vagy legrosszabb esetben a iros költségén szerezzen be egy csavargőzöst, ely kellő személyzettel felszerelve állandóan izvetitse a szomszédos személy- és teherfor- ilmat a Dunán. Az indítvány amennyire tetszetős, annyira egenszerűnek tűnt fel a régi aera maradi jelleméhez hozzászokott képviselőtestület egy izének. Legtöbben koczkáztatott vállalatnak véleményezték, melynek fentartása nem állana arányban a reá fordított költségekkel. Nem csekély fáradságába került az indítványozónak, mig elérte azt, hogy a képviselő- testület nem ejtette el végleg, hanem újbóli napirendre tűzését akkorára halasztotta, amikor a dunai rév bérlete lejár. Ha azóta mindenki és talán maga az indítványozó is megfeledkezett az indítványról: nem feledkeztünk meg mi, kik csak alkalmas időt vártunk arra, hogy a tetszhalottat feltá- maszszuk. Ez az időpont pedig most látszik alkalom- szerűnek, mikor a révbérlet megújítása ismét szőnyegre kerülend, másrészről pedig azért, mert Esztergom városa, mely a prímás bőkezűségéből legközelebb vashidat épit a Dunán keresztül, a napokban ajánlotta városunknak megvételre komphidját, mely eddig Esztergom és Párkány között közvetítette az átkelést. Nem akarunk ezúttal azzal foglalkozni, vájjon a csavargőzös, vagy az állandó hid volna-e czélravezetőbb a forgalom közvetítésére, hanem inkább arra terjeszkedünk ki, miszerint indokoljuk, sőt elodázhatlannak mutassuk ki, akár az egyik, akár a másik közlekedési eszköz beszerzését. Ez pedig nem nehéz feladat. Nem kell ehez egyéb, minthogy kimutassuk városunk megcsappant forgálmát úgy a járás, mint a szomszédos Nógrádmegye irányából. Szomorú, de való tény, hogy a balassagyarmati vasútvonal kiépítése kiszámithatlan károkat rótt városunkra. Első sorban megszüntette a bérkocsik közlekedését, melyek évente ezerszámra városunkba szállították, habár csak átfutólag is, a gyarmat-vidéki utasokat. De ez még hagyján! Nagyobb kár ennél az, hogy a vasút kiépítése által Balassa-Gyarmat piacza nyert nagyobb lendületet. Eddig Gyarmat vidéke szállítási eszközök hiányában Vácz felé gravitált. Sőt azon áruk is, melyek Gyarmaton vásároltattak össze, először Váczra szállíttattak kocsikon, s innen továbbittattak részint a vasúton részint a gőzhajón is. Ma a balassa-gyarmati kereskedők otthon ütöttek tanyát és kedvező forgalmi viszonyaiknál fogva erős konkurrencziát támaszthatnak a váczi piaczczal szemben. Természetes, hogy ily formán ez a vidék, mely eddig kényszerűségből Váczra szállította terményeit, most a közelebb eső megyei központ felé törekszik, érzékeny kárára a mi piaczunk- nak, melynek járásbeli községeit — miként azt nem rég kifejtettük — ismét Aszód élelmes kereskedői vonják magukhoz. Városunk forgalma most csaknem a határos községekre és nagy részben a Szt.-Endre sziget népességére szorítkozik. Azon kell tehát lennünk, hogy a szigetbeli valamint az ehhez közeli községeket: mint Tótfalut, Leányfalut, Bogdányt, Visegrádot. Kis-Oro- szit, Pócsmegyert piaczunk számára biztosítsuk. Ezen községeket pedig csak az által terelhetjük egészen városunkhoz, ha az eddigi terhes közlekedést megkönnyebbitjük, és ekkép módot nyújtunk nekik arra, hogy terményeiket könnyű szerrel városunkba szállíthassák, de egyúttal ezen dunántúli helységek nyaralóit is ide csábítjuk, mert ez esetben a sokkal távolabb eső A „Yáczi Közlöny“ tárczája. Amott fönt a falu végén . . . Amott fönt a falu végen Vén temető as útszélen, Benne sárgult, könnyező fák Bús fejőket hajtogatják. Vén temető közepében Jajgató szél van csak ébren, El-elhallgat, meg följajdul Zúg, villog a fájdalomtól! Árok-parton bús keresztek Szomorúan integetnek, Bévedező sötét árnyak Könyörülő szivre várnak . . . Lévay Mihály. Egy vadász regéje. Ott laktunk a Bakony alján. Mint apró gyerkőcz űztemja tarka lepéket, itt ijesztgettem a félénk őzi- :ket s itt burkolóztam a föllegekbe, hogy megijeszszem édes anyámat, meg a vadász szomszédunk Tercsijét, a kik szentül azt hitték ilyenkor, hogy többé :m látják azt a rossz fiút. Igenis a Tercsiké volt az én játszótársam, s az les apja — egy őszbe borult jóságos férfi — sokszor la ültetett a jobb térdére, mig a Tercsikét meg a ásikra, azután mesélt véghetetlen hosszan s úgy ka- agott, úgy könnyezett sokszor, hogy mi is vele sir- nk és kaczagtunk. Lassankint megnőttünk. Én elhagytam a kis há- cót s már a magasabb iskolákat is kijártam; mikor ;y szünidőm alkalmával haza tértem látogatóba. A öreg környezve borult a vállainra, zokogott, azután dig karon ragadott s egyenesen a temetőbe vitt Ott | megálltunk s majd kővé meredtem, mikor az egyik kereszten Tercsiké nevét megpillantottam. Leültünk s majd egy óráig szótlanul néztünk egymásra. Egyszerre azonban igy szakitá meg öregem a mély csendet: Látod édes fiam milyen szerencsétlen vagyok én ! Alig temettem el kedves feleségemet, utánna azt kellett átadnom a rideg földnek, a ki öreg napjaimat megédesítette volna! Jaj pedig jobb napokat érdemeltem volna, mert fiatal korom nem volt ám olyan mosolygó, mint a tied, a ki a szenvedésnek még árnyékát sem ismered ! — Ifjú voltam már, mikor még azt sem tudtam, ki volt apám és ki volt anyám. Mások könyörületes- sége nevelt föl; mert mint mondák, anyám elhagyta hűtlenül az ősi tanyát s engem oda vetett a vadaknak martalékul. Ámde az isteni Gondviselés megmentett s mégis ember lett belőlem. Szerelmes lettem s annyi boldog órát töltöttem a szerelem édes karjai közt, hogy azt kellett hinnem, ennek vége csak a menyországban lehet. S mennyire csalódtam. — Beköszöntött az 1848-iki esztendő, kardot kötöttem oldalamra s úgy búcsúztam el szerelmemtől, úgy mondottam „Isten hozzád“-ot Erzsikémnek s mikor könnyei záporként öntözték díszes mentémet, kiszakítottam magamat karjai közül s eszeveszetten rohantam a hareztérre. Küzdöttem a szivemmel, harczol- tam az ellenséggel, babért szereztem az ősi névnek s a kitüntetések egész sorával halmoztak el. Más véghetetlen boldog lett. volna, ámde az én szivem nem ezekért, hanem a boldogító szerelemért dobogott s ha néha néha egy-egy golyó fütyölt el fülem mellett, bizonybizony még csak. reá sem hederitettem, mig nem végre egyik mégis leteritett. — Nem tudom, mi történt velem; egyedül az gyanittatá, hogy nem valami barátságos indulatból kötözgetik sebeimet, mert szobám sötét, mogorva vala s a kellemetlen bűz, a szalma nyoszolya és a fegyveres őr mogorva tekintete nyilvánvalóvá tették, hogy fogc ly vagyok. Igen, az valók. Elvittek, hogy meggyógyítsanak s azután főbe lőjenek azért, mert hazám szabad ,;áért harczólni merészeltem.- Kinos gondolatok leptek meg. El-elnézcgettem, amint egy pókocska szorgalmasan készíti hálóját, hogy azzal zsákmányt szerezzen magának s eszembe jutott, hogy hiszen engem is ily ármány tart lekötve, olyan hálóba kerültem, melyből csak a halál szabadíthat meg; azután kihajítják testemet, hogy a férgek lakomát ülhessenek rajta. — Lám — gondolám — milyen boldog ez a kis állatocska! Alkotott magának egy kis lakást, hol nyugodtan húzhatja meg magát! De hol van az én kedves kis fészkem, melybe boldogságom megteremtőjét bevezethetném s hol kedves magzataimmal elcseveghetnék a jövő nagy reményeiről. Kezem és lábam békóba van verve ; ablakomnál egy szemtelen varjú a halál-indulóját károgja s ki tudja, mikor húzzák meg fölöttem a lélekharangot! — Egyszerre kinyílik börtönöm ajtaja s egy gyermek arczú fiatal harezos hatalmas szolgával áll elém s e szavakkal köszönt: — Nincs vesztegetni való időnk! Le a bilincsekkel! S mire magamhoz térhettem volna, már künn valók, hol fölnyergeit paripák várakoztak reánk. Néma volt minden. Sehol egy lélek nem vala látható s azt hittem, hogy őrömet a föld nyelte el, pedig ő maga volt, ki egyik lovon sziláján ülve vágtatott velünk ki a pusztaság sötétségébe. — Épen hajnalodni kezdett, mikor hazám határához értünk. A fiatal harezos fölveté sisakját s én Istenem! Erzsikém volt, ki megszabadított! — Képzelheti fiatal barátom — folytatá az öreg — mit éreztem, mikor azt az angyalarczú gyermeket újra magam előtt láttam ! Elhagyott minden harczi vitézségem, nyakába estem és a csókok megszámlálhatlan özönével árasztottam el. Szivem oly hevesen dobogott, mintha az is ki akart volna röpülni börtönéből! Ámde a leány egyszerre kiszakította magát karjaimból s e szókkal vágtatott tovább: — Minden perez drága! Én elmegyek, mert reám a csatatéren nem lesz már szükség! De te siess, mert karodra szükség van s ha majdan győzelmesen visszatérsz, keblemre fogadlak s tied leszek mindörökké! Elküldöm hozzád addig is lelkemet, hogy őrt állva melletted, fölfogja a gyilkos golyót, mely szived életét s igy az enyémet is kioltani törekednék ! — Mint szobor álltam meg egy pillanatra s azt
