Váczi Közlöny, 1892 (14. évfolyam, 1-52. szám)
1892-09-18 / 38. szám
XIV. évfolyam. 38. szám. Vácz, 1892. szeptember 18. .7 7 HELYI ES VIDÉKI ERDEKÜ TÁRSADALMI ES SZÉPIRODALMI HETILAP. ELŐFIZETÉSI ■ ÁH A : negyed évre 1 frt »50 kr. házhoz hordással vagy postai szétküldéssel. \ Egyes szám ára : ÍO kr. iapható : KISS ERNYEI ANTÓNIÁNÁL Kossuth-tér (Gyiirky ház.) SZERKESZTŐSÉ« ÉS KIADÓHIVATAL : Vácz, Gáspár ik-utcza 12. sz. alatt (hová a lap szellemi és anyagi részét illető közlemények küldendők). Kéziratokat nem adunk vissza. Bérmentetlen leveleket nem fogadunk el. III RI> ET ÉSE K : jutányosán eszközöltetnek s többszöri hirdetésnél kedvezményben részesittetnek. IV y i I t-t, ér: sora............................................................30 kr Bélyegilleték minden beiktatásnál 30 kr. Fényes múlt. Volt, hol nem volt, volt egyszer egy dalárda, dogy miféle dalárda egész biztonsággal már bajos negnevezni, oly rég szerepelt, hogy a czimét is .ezdi már a feledés fátyola boritani. Pedig csakugyan létezett, jól szervezett, ;yakorlott, szép hangú volt, s mikor néha kinyúltak a lángok világosságot árasztva az estélyeremben, akkor kigyúltak a szemek is az öröm- ől s nemcsak viharosan tapsoltunk neki, hogy :eztyűnk is összeszakadt bele, hanem szivünk s dobogott az élvezettől és elragadtatástól. De sajna, mindez csak volt, oh be kár, jaj >e kár! Még nem régen annyit hallottunk erről a lalárdáról, hogy létezik, hogy tagjai összesen íeten vannak. Heten mint a . . . Igen már csak kimondjuk gondolatban a nondat kiegészitését is. Mert kel! ahoz egy kis gonoszság, létezni, ó hanggal birni, gyakorolni csak úgy zárt körben, ; nekünk koppan a szemünk, jobban mondva i fülünk, mert nem részesülhetünk a hallhatás övezetében. Mi lehet az oka? A dalárda? — Az létezik. A hang? — Isten kegyelméből az is erős, :sengő. A közönség? — Az is meg van még. Helyiség? — Az se dőlt még össze. Hát akkor? Megvan! A dalárda mindenben hasonlit a :salogányhoz, még abban is, hogy őszszel hallgat. De meg mikor rejtély előtt állunk, legjobb iá anyatermészethez fordulunk s megkapjuk a éleletet. A „Yáczi Közlöny“ tárczája. Mi volt nekem . . . Mi volt nekem a drága hajlék, Hol fölnevelt szegény anyám Csak most tudom, hogy messze tőle Be sem tekinthetek kis ablakán! Ott volt az én arany-világom, Merengtem ékes hajnalán S emlékeim mint édes álom Szétfoszladozva hagynak itt korán. Azóta hej de más világ lett! Bút ismerek, de nem mosolyt; Magam vagyok nehéz tusákon Nekem az ég csak sír, de nem mosolyg. Óh hogyha újra visszatérne Szép álmaim derült ege, Lennék csak otthon fürge gyermek Könynycl nem lenne két szemem tele! Lévay Mihály. Az anya. — Rajz. — Alig egy hónapja, hogy férjét eltemette. Hat győrieké van. Szobájában az egyetlen széken ül s gondol- ozik, körültekint. A szobában egy ágy, egy öreg asztal leg három vánkos, az ágy régen a zálogházba ván- orolt. Hóna alá kapja a három vánkost is, és szalad zálogházba. — Nyolcz forint — mondja a zöld pápaszemes reg úr. — Adjon fiz forintot kérem, én szegény vagyok, agyon szegény. Otthon hat gyermekem van, keresni cm lehet, munkát asszonynak nem adnak, a ffőváTehát mint a természetben a vihart csönd előzi meg, úgy itt is azért hallgat a lant, hogy annál bűvösebben zengjen azután s kitörjön majdan a vihar, a keblekből felzajló hanghullámok, melyek sziveket hódítsanak. Reméljük és óhajtjuk. Egyszersmind megsúgjuk, hogy van a levegőben valami titok, de a szellő lebegése sejtetni engedi, mindazonáltal egészen hivatalosan még nem tanúskodhatunk az ötlet illetékes forrásból eredeti volta mellett. A dalárda kibővítéséről, vagyis tagok szaporításáról van szó. És pedig nemcsak férfi tagokról volna szó, hanem hölgyek bevonásáról is. Ismételjük, biztos adataink nincsenek, de a gondolat figyelmet érdemel. Városunk hölgyei bájos hanggal rendelkeznek, egy kis gyakorlat s pompás dalkör létesülhetne. Hiszen mi vácziak mindennel bírunk. Van zeneszerzőnk, vannak oly hölgyeink, kikre egészen nyugodt lelkiismerettel hivatkozhatunk. Templomi énekesnőink bátran számot tehetnek a dalárdában művészi kritika tekintetében is. Sőt a magán körökben is ismerünk jól iskolázott hangú hölgyeket: aztán bájos pacsirtáink, kik már műkedvelői előadások alkalmával úgyis vonzó hatást gyakoroltak, a legkellemesebben egészíthetnék ki a dalárdát. Mily elragadó volna a dalestélyek egy-egy pontját hölgysoló, majd kettős, négyes, és vegyeskar tenné változatossá. Már az énekpróbák időnként kellemes kört vonnának össze s kitűnő lendületet nyerne társadalmi életképességünk is, s nemcsak az az eredmény lenne felmutatható, a mit e dalárdánk eddig rosba akarok menni, szolgálatot keresni, onnan fogom segíteni gyermekeimet. — En többet nem adhatok, ha dolgozni akar, szolgálhat helyben is, bárki felfogadja. — Kerestem helyet, mindenki tudja, hogy özvegy vagyok s gyermekeim vannak, félnek, hogy lopok gyermekeimnek ; — azért kell a fővárosba mennem. Uram, tekintetes uram, könyörüljön rajtam! — adjon tiz forintot . . . Az asszony olyan szép volt igy a mint szemeit felvetette s úgy könyörgött gyermekeiért, önmagáért. Annak az úrnak is van szive, megszánta őt és a kért összegen felül egy öt forintos bankót is vett ki és az asszonynak nyujtá. — Itt van, ez a pénz elég lesz magának az útra, a többiből gyermekei élhetnek, mig pénzt küld. Isten áldja ! — Isten áldja jó uram, űzesse meg az Ur Isten ! Budapesten találkozunk véle, ott van a nagy városban, nem tudva semmit, nem mer e nagy házakba bemenni, fél, hogy kiűzik azokból. De végre az éhség egy boltba űzi őt, az önt bátorságot belé. Kéregetni kezd. — Éhes vagyok, nagyon éhes — uram, könyörüljön rajtam. — Nem érünk rá magával bíbelődni, távozzék, különben . . . — Fut a főváros utczáin végig. A suhogó ruháju hölgyek, az elegánsan ölltözött urak között milyen szembeötlő az ő rongyos ruhája, mezítelen lába. Sokáig nézi a zajló tömeget, aztán egy úrhoz oda megy, ki épen egy fogathoz lép. Láztól égő szemeit esdeklőleg emeli fel hozzá, önkénytclcnül összekulcsolja kezeit, megcserepesedett ajkai alig képesek hangokat adni, az úr nem látja őt, ereinek megfeszítésével feláll, kinyújtja karjait, mire egy csillogó pénz esik kezébe . . . Az éhségtől meg volt mentve. Igen, mára meg volt mentve; de ez örökké igy is mindig képes volt felmutatni, hanem még olyat is mutathatnánk be mi vácziak, a mit más városok az országban (Ungvárt kivéve) még sehol se. Bár mielőbb Írhatnánk tényekről s ne kellene arra szorítkoznunk, hogy a fényes múltra hivatkozzunk! Bomóki. A vagyon. A mai emberek legtöbbje vagyona után mérlegeli az emberek értékét. Van is ebben valami, mert a vagyonos embernek módjában áll, hogy nevét tiszteltté tegye a társadalmi életben és a jótékonyság gyakorlása által a humanizmus szép elveinek eleget tegyen. Ebből azonban nem az következik, hogy minden vagyonos ember tisztességes ember is legyen, mert sok ember vagyona épen tisztességtelen úton van szerezve. Korunk fiai imádják a vagyont, a pénzt, mert a mai felfogás szerint, a vagyon és a pénz teszi az embert. A pénz szükséges kelléke annak, hogy valaki boldog legyen, a világ előtt feltűnjék, ragyogjon és sokat mutasson. A pénz tiszteltté teszi az embert és jogokat biztosit számára a társadalmi életben, a közpályán és befolyást enged olyan dolgokban, melyek csak vagyonos ember kiváltságát képezik. A szegény emberre keveset ad a világ, nem tartja semminek, vagy legalább nem méltatja annyira, hogy — még érdemei mellett is — figyelmét ráirányítsa. Úgy van, mert a vagyonos embernek módjában áll olyan dolgokat elkövetni, melyek által a közfigyelmet magára irányítja, de a szegény ember tervez, okoskodik, a legüdvösebb czéljában is akadályt képez a pénztelenség, sőt nem ritkán a szegénység becsületének esik rovására, amennyiben kötelezettségének legjobb akarat mellett sem tehet eleget. A vagyonos ember előtt nyitva áll a világ, vágyai pénzért teljesítve vannak, övé, ami szépet előállít a művészet, ami jót terem a föld. Az emberek meghajolnak előtte, nem ritkán a pénz hatalma segítségével oly dolgokat visz keresztül, a miről egy szegénysorsú ember nem is álmodhatik. Hát nem boldog a vagyonos nem tarthatott, ő szolgálni akart, szolgálni az ő gyermekeiért, önmagáért. Egyik cselédszerző-intézetből a másikba futott, de mindenhol azzal utasittatott el, hogy cselédkönyvet hozzon. — Cselédkönyvet, azért ismét haza kellene mennem, itt nem tudok semmit, pénzem nincs, otthon azt mondták: a bizonyítvány is elég. — Mi itt többet tudunk mind azok otthon, cselédkönyv nélkül a fővárosban aligha kap helyet. — Istenem, Istenem, mi tevő legyek! — mondogatta a szegény asszony. — Menjen, talán találkozik valaki, a ki könyv nélkül is felfogadja. — Köszönöm, köszönöm — és keresett tovább, mig végre felfogadtatott egy kereskedő házához. ■3fr * * — Mi a neve ? — kérdi a biró. — Gombos Erzsébet, — feleli a vádlott. Biró: Férjezett? Vádlott: Özvegy vagyok, férjem két hónapja halt meg, hat gyermek anyja vagyok. Biró: Hol lakott, mielőtt Budapestre jött és miért jött ide? Vádlott: Ecsedről való vagyok. Férjem meghalt meghűlés következtében, hat gyermeket hagyva hátra nyomorban és szegénységben. Mi nagyon szegények voltunk, csakis férjem keresetéből tengődtünk napról-napra. Betegsége sokat felemésztett, nemcsak adósságokat csináltam, hanem kevés holminkat is a zálogba hordtam. Egyik szomszédnőm említette a fővárost. Rögtön fogtam még megmaradt ágyneműmet s a zálogba vittem, hol tiz forintot kaptam érte, azon- fölül az az úr öt forinttal még megajándékozott. Áldja meg az Isten érte! Az öt forinton lejöttem Budapestre!; tizet pedig gyermekeimnek hagytam. Sokáig nem kaptam itt helyet, kéregetni kezdtem, de sehol sem adtak semmit. Egy napon nagyon éhes voltam, nem tudtam magam felől semmit, az éhség borzasztóan kinzott. A halált láttam borzasztó képében. Uram, ha egyedül
