Váczi Közlöny, 1892 (14. évfolyam, 1-52. szám)

1892-08-28 / 35. szám

Ez a tény ma már annyira ismeretes, hogy a szülők könnyen levonhatják belőle a következményeket. Alapos készültség szükséges mindenhol, különben kiszorít bennünket a verseny. Azelőtt nyegle felületesség is elég volt bizonyos eredmények kivivására, de ennek az időnek ma már vége van. Kitartó szorgalom, szakképzettség és erős akarat nélkül sikereket ma már nem lehet elérni; de még az életfentartáshoz szükséges föltételek sem szerezhetők meg e három kellék nélkül, és aki ifjúságát komolyan fel nem használta e hármas tulajdonságok fejlesztésére, az készületlenül lép ki az élet küzdterére és kidől a legelső viharban.

Az irány tehát, melyben gyermekeinket neveltessük, világosan meg van adva a viszonyok ez alakulásában, melyből kitűnik, hogy minden pálya jó, ha embere futja meg és hogy viszont egyetlen egy pálya sem biztosíthat bennünket a tönk ellen, ha készültség vagy erős akarat nélkül indultunk el rajta.

A magyar szülőnek tehát csak egyre kell tekintettel lennie a tanév elején, arra, hogy gyermekét olyan iskolába küldje, hol komoly munkára tanítanak, a hol férfias erényekben edzik a fiatalságot és a hol arra oktatják a serdülő nemzedéket, hogy a léhaság, bűn és a nyegleség az elzüllés kútforrása. Munkaszeretet és alapos készültség minden pályán sikert biztosit és a ki ezt tudja, az az iskolaév elején nem fog sokáig habozni, hanem bátran küldi gyermekét az iskolába, a hol mindent tanul, mire az életben szüksége lesz. A fődolog csak az, hogy tanuljon és ne töltse idejét semmittevéssel. Ha azonban a gyermekben olyan hajlamokat látunk felülkerekedni, melyek a tudomány elsajátítására nézve nem kedvezők, akkor a szülők ne erőszakolják rá gyermekeikre a tudományos pályát.

A munka minden jólétnek az alapja és a kézműves, az iparos és földművelő semmivel sem áll mögötte a diplomás embernek. Az egyik itt, a másik amott van hivatva emberi rendeltetését polgártársai javára betölteni. Azok a társadalmi megkülönböztetések, melyek hajdan olyan nyomasztóan súlyösodtak a munkásem- emberek százezreire, ma már lassankint elenyésznek és a mai társadalomban a kitűnő szabó ép annyi polgári tiszteletben részesül, mint a prókátor, a kinek diplomája van. A munka és az ügyesség az első, mit tekintetbe vesznek, nem pedig a kutyabőr, mely czimet ad, de semmit egyebet.

Törekedjék minden szülő arra, hogy gyermeke a munkát megszeresse és a munkában ügyességet sajátítson el, akkor tökéletesen egyre megy bármely pályát választott, mert munkával és ügyességgel bármely pályán boldogulhatunk.

gyötrésekért . . . Nem gyűlöletnek hívják ezt az érzelmet, a mely igy nyilvánul s mégis hagyta gyötrődni, kínozta tovább azt, a ki öt annyira szerette . . . Megérdemelt-e ekkora szeretet et?

Takács napról-napra komorabb lett, minden társaságtól visszavonult s úgy látszott, egészen pályájának él.

Nem kerülte ez ki az öreg Vedres figyelmét sem. Ez nem tudta, mire vélje a dolgot s nem egyszer iparkodott őt felvidítani. Ritkán sikerült. Az öreg végre is türelmét veszítette.

— Te Béla, te már sehova sem jársz, már barátaid elől is elrejtőzködöl, nem udvarolsz — talán remetének készülsz ?

— Nem én bátyám ...

— No mert mást nem gondolhatok. Ha valaki csinos gyerek, mint te, a kinek szép pályája, még szebb vagyona van, mint neked — aztán sehova sem jár, egy nőnek sem udvarol . . . Félsz tán, hogy kikosaraznak ? . . .

Mosolygott a kötődésen a fiatal ember, de aztán elszomorodott.

— Hagyjuk, ne beszéljünk erről bátyám! — Tovább folytatta munkáját, nem vallotta meg titkát, pedig talán jó kezekre bízta volna. Büszkesége nem engedte panaszkodni . . .

Mikor az ügyvédi diplomát is megszerezte és említette azt a lánynak, az ránézett s gúnyos mosolylyal mondta :

— Most legalább több ideje lesz, többet kínozhatja azt a szegény furulyát . . .

Es Takács is mosolygott a kegyetlen tréfához . . . Hozzászokott már - úgy ment ez mindig.

fii.

Az öreg Vedress betegeskedett s az irodában egyedül ült. Takács. Dolgozott s erősen perczegtette tollát. Künn szép, de mégis komor idő volt. Azok a sűrűn eső hópelyhek beboritotlak mindent a fehér takaróval s olyan komoly tiszteletet parancsoltak, a fagy meg mintha bevonná ilyenkor az emberek szivét is kéreggel, mintha könnyebb volna akkor szenvedni, tűrni . . .

CSARNOK.

A zenekritikáról.

Irta: I^őszeg-lx;^ i^rpád..

A műbirálat egy művészetnél sem tételez fel any- nyi tudást és tapasztalatot, mint épen a zenénél. A zene sokféle ágazata és különböző fajai, valamint azon tág kör, melyben a zene mozog, nem csak hosszú időn át tartó tanulmányt, hanem határozott hivatást követel. Hogy valaki alapos és minden tekintetben megfelelő vagyis helyes bírálatot mondjon, nemcsak a zene elméletével és gyakorlati szabályaival kell, hogy teljesen tisztában legyen, hanem a gzakorlati téren is már huzamosabb időn át szerzett tapasztalatokkal felruházva. függetlenül s minden érdeket mellőzve, elfogulatlan egyéniséggel kell bírnia.

Mai napság az a legfőbb hiba, hogy legtöbb esetben oly egyének bírálnak, kik még a zene alap elemeivel sincsenek tisztában; természetesen ilyen esetben műbirálatról szó sem lehet; az u. n. hasból vagy más szintén nem szakavatott de befolyásos egyének véleménye alapján irt bírálatokon az első pillanatra megérzik a laikus szag, mert nem kell, de nem is lehet a sorok között olvasnunk, hogy tisztában legyünk a helyzettel, mivel az ily bírálat nagyobbára külső szine- hagyott frázisokban gyökeredzik, melyek mögött a szakértelem hiánya magasan kikandikál. Többször olvasunk valamely zeneműről merőben ellentétes bírálatokat; egyik égig magasztalja, a másik a sárga földig lerántja: pedig ma már vagyunk annyira a zenében, mikor oly sokféle fajú zeneművek állanak rendelkezésre, hogy a zene még nem értése nem lehet enyhítő körülmény.

Hogy a zene úttörői az akkori kritika által nem méltányoItattak, az részben az akkori zenevilág hátramaradásának tulajdonítandó, habár a bírálókat akkor is jó mennyiségű rosszakarat vezette a bírálatok megírásánál, mely a lelkiismeretes bírálatot lehetetlenné teszi; de az utókor helyre pótolta a mulasztást, mert bebizonyította a klasszikus remek műveket lerántó kritika daczára, hogy az akkor megvetett művek még mai nap is magasan tündökölnek a zene egén, inig az akkor dicsőítettek jó része már régen a lomtárban hever, átadva a feledés enyészetének. Ha tekintjük, hogy Mozart 3 nagy operája, (Figaró, Don Juan és Varázsfuvola) Beethoven „Fidélió“-ja, Ressini „Sevillai borbély“-a milyen kritikákat éltek át, bizony nem tudjuk, hogy a kritika mit bírált, mikor ily első rangú művekéi sárral dobált meg.

Tény, hogy a nagy publikum hivatott részének véleményétől függővé teszszük a kritikát, azonban a szószoros értelmében vett kritikusnak a saját egyéniségét is latba kell vetnie s sok esetben épen ezekkel szemben homlokegyenest ellenkező kritikát gyakorolnia, mert némely mű úgy el van halmozva rejtett szépségekkel, hogy arról csak többszöri hallás és alapos tanulmányozás után lehet bírálatot koczkáztatni. Legnagyobbrészt a bemutatás vagyis az első előadás alkalmával teljesen korrekt s a művet minden tekintetben méltányló kritikát gyakorolni alig lehet, mert ily esetben, ha előzetesen nem ismerjük alaposan a művet, a zenei szépségek gyors egymásutánjának tömkelegében eltévedve, nem méltathaljuk eléggé a kiemelkedő részeket, különösen, ha az túl van halmozva velők, ily esetben a hatásfokozatok megállapítása teljesen lehetetlen, mivel a következő hatásos részek felejtetik a már elhangzottakat, úgy, hogy habár az előbbiek hatásosabbak lehettek, de a jelen befolyása alatt állván — hatás megbirálása tekintetében — jóformán lehetetlen a múltra visszapillantani.

Takács sein gondolt most semmire, egykedvűen dolgozott.

A levélhordó jött a reggeli postával. Pár pillanatra letette a tollat, hogy elolvassa a leveleket. A hivatalosakon kívül neki is volt azok közt egy.

Felbontja. Egy barátja irt abban a fővárosból: mulatságokról, korcsolyázásról, szépségekről . . . s már félre akarta tenni a levelet, — a mikor hirtelen megakadt valamin a szeme. A levél végén barátja megemlíti, hogy — mint titokban hírlik — az X pénzüzlet bukófélben van s pár nap alatt biztosnak vehető a válság. Csak mellékesen említette, mert tudta, hogy Béla vagyona másutt van elhelyezve. De azt nem tudhatta, a mit Béla tudott, hogy az öreg Vedres egész vagyona ott fekszik s az üzlet bukásával az is koldus . . . S a levél előtte való napról volt keltezve.

Béla azonnal félretesz mindent, gyorsan magához veszi a szükséges okmányokat, bezárja az irodát s rohan a vonathoz . . .

Felült, beért a fővárosba, ott ismét rohant a pénzintézetbe s az utolsó órában megmentette főnöke vagyonát.

Mikor este hazajött, Olga különösen nézett rá. Ritkán szokott Béla ennyi időre szó nélkül elmaradni.

Meg is kérdezte, hogy hol volt. Az hirtelen közbejött hivatalos ügyekkel mentegetőzött.

Vedres csak másnap tudta meg, hogy vagyonát mentette meg Takács, hanem az már akkor önkivü- letlenül, súlyos betegen feküdt a szobájában. A sietségnek, futásnak és nagy izgatottságnak ez lett a következménye s Takács életben maradásához is csak nagyon kevés volt a remény.

Vedres kétségbe volt esve, féltette az ifjút, a ki érte koczkáztatta életét. Nagyon fájt, hogy nem köszönhette meg neki, fájt, hogy semmit sem tehetett érte. S az orvosok sem nagyon merték biztatni, . . . nagyon kétes volt, megmarad-e Béla.

De volt, a kinek még fájdalmasabb volt a helyzete s a kinek nemcsak arra kellett várnia, hogy megköszönhesse nemes tettet, de a kinek még attól is kellett félnie, hogy soha bocsánatot nem nyerhet attól a sokszor nagyon megkínzott férfitől. Olga, a büszke

Többek véleménye az, hogy a művet maga az alkotó bírálhatja meg legjobban, mert ő él tényleg azon légkörben, melyben művét megalkotá; ez azonban csak bizonyos viszonyok között áll fenn, ha t. i. az illető egyszersmind kritikát gyakorolni képes, mert a legtöbb zeneköltő vagy szerénységből nem ismeri el a műve belbecsét, vagy nem oly mértékben, mint az megérdemelné, vagy pedig nagyon is túldicséri, ha önhitt és el van kapatva.

Szóba kerül az is, hogy a kritikát ki gyakorolja?

Szerény nézetem szerint a legjobb kritikát csakis egy_ alapjában képzett hivatásszerű zenész gyakorol-, hatja, ki maga is zeneszerzéssel foglalkozik vagy legalább is annak elfogulatlan megítélésére is képes, mer kritikát és pedig minden tekintetben megfelelőt gyakorolni adomány; sokszor legkitűnőbb zenészeink nen tudnak absolute kritikát gyakorolni, mivel befolyás alatt állanak, melytől szabadulni nem képesek.

A zenebirálat vagy általános vagy különös, midőr. t. i. vagy a művet egészében vagy résziedéiben bíráljuk ; ha általában zenebirálatról beszélünk, akkor csakis az utóbbit értjük alatta, mert a kritikának a legapróbb részletekre ki kell terjeszkednie, ha alapos ismeretet akarunk szerezni az illető műről.

A kritika mindig kiemeli a hatásos részeket ésa rámutat a hiányokra vagy esetleges hatástalan részekre, de mindenkor okadatolja a mondottakat, hogy r i szerző olvasva azt, okuljon rajta. Tény az, hogy csakis í oly művek állhatják ki a bírálatot, melyek tehetséges egyéntől erednek, mert alkothatunk oly műveket is. - melyek a zenei szabályok szoros figyelembevétele mellett jönnek létre, de a „vena“ (alkotó erő) hiányzik belőle ezt persze két szempontból lehet megítélni: hatást t. i i absolute nem tesz, de alapos tanulmány eredményi lévén, a buzgalom méltánylandó, ha a szerző kedvé, elvenni és alkotó erejét aláásni nem akarjuk, meri lehet, hogy később jobb művet produkálhat; hisz nagj zeneköltők első alkotásai sohasem engedtek következtetni a későbbi remekművekre, habár itt-ott felcsillamk egyes motívumok sejteni engedtek is valamit. Viszon £ áll azon körülmény is, hogy a zeneköltők némelyike első művében produkálja legnagyobb remekét és azontúl nem képes többé maradandó becsüt alkotni, vág} :j vénája hagyja el, vagy pedig a kritika és a publikum méltánylása biztosítván jövőjét, csak gyárt s nem alkot és az elkapatás ilyenkor a silány műveket is nagy alkotásoknak dekorálja, a mi megint hiba.

A műbirálat legyen szigorú, de igazságos; méltányolja és emelje ki azt, a mely megérdemli; mutasson reá a hibákra és javítsa azokat, de sohase téveszsze^ szem elől, hogy kit, hangúi mit bírál, vagyis a bírálatnak tárgyilagosnak ken lennie.

A mű értéke annak hatásának mérlegelője és kétségtelen, hogy a bírálatra nézve ez főrészben mérvadó és legnagyobb részt a „genre“-ek különfélesége oka a különböző bírálatoknak, mert a bírálók legnagyobb részének meg van a maga eszménye a zenében, mely irányt a többi elé helyez és a más stílusban tartott 1 ■ művekről sohasem nyilatkozik oly elismeréssel; vagy pedig tapasztalati tények bizonyítják, hogy a korra nézve elavult stílusban tartott zeneművek utánzói, babái tehetségesek legyenek is, rendszerint azon kritikát kapják, „ez akar (p. o.) Mozart stílusban Írni mikor nincs hozzá tehetsége“ és pedig lehet, hogy az illető épen e stílusban tudja legjobban érvényesíteni tehetségét és í kritika által eltereltetvén attól, stílust változtat és azontúl csak erőszakolt s nem benseje által sugalt művekéi alkot.

Hogy valamely műről bírálatot mondjunk, ahhoz

lány éjjel-nappal ott volt Béla ágya mellett, ápolta, s; ,j leste a pillanatot, a mikor magához tér.

Várva, türelmetlenül várva nézett az arczára, várta..nr; mikor nyílnak meg szemei, mikor szól majd megint . . Eszébe jutott, hogy talán sohasem fog az már mosolyog i s erre a gondolatra olyan keservesen, olyar igaz fájdalommal sirt. Most nem kellett titkolnia azt bi, a mit érez, hiszen az az ifjú önkívületien ül feküdt nem tudott semmiről. A mikor magához tért eg} perezre, akkor is ránézett Olgára, mosolygott s lázálmainak folytatásakép őrangyalának gondolta széj jós; ápolóját.

Sokat kellett a lázas betegtől hallania. De hiába az nem tud a nyelvének parancsolni, az nem tu< arra várni, hogy csak akkor engedje a szivét fájni érezni, mikor egyedül van . . . Sokat szenvedett akko. >: j Olga.

A beteg megszólalt lázában:

— Nem, Olga! úgy-e nem haragszik rám ? . .

Én nem akartam igy tenni s megbántani . . . Bo csásson meg! ... Ne olyan hidegen Olga! . . . Szé xr pen tud mosolyogni, de rám soha . . . Engem gyű

löl . . . Miért ? . . . Megbántottam valamivel ? — Megyek . . . folytatja megint szomorúan, majd elhallga egy perezre, aztán zokogni kezd, kezébe temeti arczát S őrangyala az ágy mellett olyan keservesen zokogot vele együtt ... Az angyalok nem tudnak büszkék szívtelenek lenni.

— — — Suttogóvá válik a beteg hangja, arcza ? gyönyörtől ragyog, olyan boldogan mosolyog.

— Olga! mondd még egyszer . . . Szeretsz, ti szeretsz? . . . Boldog vagyok . . . Nem hittem, hog) te kimondod azt. Olgám! bár mindig igy maradna minden — s építette a szegény lázas beteg a légvárakat s boldog volt. A lánynak olyan jól esett volna, ha megvigasztalhatja, ha megmondhatja neki, hogy igaz, a mit álmodik, hogy ő is szereti, — ha megmondhatja neki, mennyire bánja, hogy olyan sok szenvedést okozott neki . . .

Nagyon félt Olga, hogy talán sohasem mondhatja el neki ezeket; imádkozott s várta aggódva a pillanatot, melyben jobbra fordul Béla betegsége.