Váczi Közlöny, 1892 (14. évfolyam, 1-52. szám)
1892-08-28 / 35. szám
XIV. évfolyam. 35. szám. Vácz, 1892. augusztus 28 I HELYI ÉS YIDÉKÍ ÉRDEKŰ TÁRSADALMI ES SZÉPIRODALMI HETILAP. BOJ,«FIZI<]TÍ:>SI Alti: negyed évre a frt 50 kr. házhoz hordással vagy postai szétküldéssel. Egyes szám ára: 10 kr. Kapható: KISS ERNYEI ANTÓNIÁNÁL Kossuth-tér (Gyiirky ház.) SXKKKKMXTÖSK« KS flilAOÓlSIVAT iL : Vácz, Gasparik-utcza 12. sz. alatt (hová a lap szellemi és anyagi részét illető közlemények küldendők). Kéziratokat nem adunk vissza. Bérmentetlen leveleket nem fogadunk el. HIKDEVÉSEK: jutányosán eszközöltetnek s többszöri hirdetésnél kedvezményben részesittetnek. Ny i I 1-1, é r : sora............................................................30 kr Bélyegilleték minden beiktatásnál 30 kr. Mozogjunk! E lapok hasábjain több Ízben foglalkoztunk már városunk társadalmi viszonyaival. Nyíltan kifejezést adtunk abbeli nézetünknek, hogy társaságunk ezer éves álmából fel nem verhető, már csak azért sem, mert arra egyáltalán hajlandósággal sem bír. Most is őszintén bevalljuk, hogy sokkal szívesebben láttuk volna, ha a tények nekünk nem adnak igazat; hanem, ha társadalmunk megmutatta volna: íme létezünk ! E helyett azonban tényleg mit tapasztaltunk a nyári idény alatt ? Azt, hogy társadalmunk nemcsak télen, de nyáron is alszik; télen azért, mert hideg van, nyáron, mert nagyon meleg van. Beösmerjük, hogy nyáron igen bajos kirándulásokat rendezni ha: először nincsen senki, aki a rendezést magára vállalja és másodszor ha nincs résztvevő. Mert azt, hogy nincsen alkalmas hely hova érdemes volna elmenni, csak nem akarja senki velünk elhitetni. De ez alkalommal nem is akarunk a kirándulásokról beszélni — melyek nem rendeztettek; ez most már túlhaladott valami. Most csak egy szerény, igen szerény kis kérdésünk van. A téli idényben is csak ennyi lesz a Programm, mint nyáron volt? Az eddigi jelenségek után következtetve, nem igen mozgalmasnak Ígérkezik a téli saison. Eddig legalább egy oldalról sem hallottuk, hogy valami »készülne;« hogy fiatalságunk A „Yáczi Közlöny“ tárczája. Női szív. — Elbeszélés. — Irta : Sa-s IF’eresn.cz. I. Már kezd sötétedni s az a férfi már olyan régen vár kint az udvaron. Fel s alá járkál izgatottan s vár. Mintha topni akarna, úgy vigyáz, hogy ne zörögjön léptei alatt a homokos udvar. Aztán néha megáll, hallgatózik, nem jön-e az, a kire vár. Nem, semmi nesz . . . Fázni kezd, az őszi hűvös levegő átjárja testét, az izgatottságtól is didereg — szorosabbra húzza össze a felső kabátját. De hirtelen megáll, meghúzódik az eperfa mellett, mert könnyű lépteket halott maga mögött. Hátra tekint s a félhomályban megismeri a lányt, a kire várt s a mig az közelébe ért, elébe lépett. — Olga! . . . A lány összerezzent s mintha' vissza akart volna fordulni — olyan mozdulatot tett.- Maga az? Hogy megijesztett! Nem vettem észre . . . A férfi még közelebb lépett hozzá s megfogta a lány kezét. — Olga! Igen, én vagyok. Vártam . . . sokáig, — nem jött, most meg, mikor látta, hogy én vagyok, vissza akart futni . . . — És megakadályozhat valaki abban engem ? Mél- Latlankodva nézett a férfira, de mikor látta annak lázas arczát, hallotta hangját, mely a megindulástól remegett, szelidebben szólt: De Takács, miért ostromol engem ilyen dolgokkal ? . . . Régóta rejtegetek valamit, Olga már rég készülöm igy beszélni, észre is vehette; most már itt az ideje, hogy nyíltan megmondjam, a mi a szivemen fekszik ... összeállt volna annak megbeszélésére, miképen lehetne társadalmunk közönyét megtörni. Minderről nem hallatszik semmi. Csak ismételhetjük azt, amit már számtalanszor mondtunk, hogy t. i. ujságezikkek nem elegendők a társadalmi élet megteremtésére. Hiszen még jó szerencse, ha egyik vagy másik nyájas olvasó rászánja magát ezen czik- kek elolvasására; ennél többet úgy sem fog tenni. Eddig sehogy sem tudtuk, miért is jönnek tulajdonképen annyian a székes-fővárosból ide Váczra. A minap ezt is megmagyarázta nekünk egy a fővárosból ide rándult kedélyes társaság. — Azért jöttünk ide, hogy megbámuljuk azt a tüneményszerü összetartást, melylyel itt mindenki törekszik a tartózkodást ezen szép fekvésű városban minél — unalmasabbá tenni. — Kérjük szeretettel, voltunk mindenütt; de nem láttunk senkit és semmit. Szegény fővárosiak, kik azért jönnek ide, hogy valamit vagy legalább valakit lássanak! Eddig még eljönnek hozzánk, de egy cseppet sem szabad csodálkoznunk, ha maholnap mindenki kerülni fogja városunkat azon egyszerű oknál fogva, mert nem élvezhet itt semmit. A városért és annak élénkítésére nem teszünk semmit. Mindenki bezárkózik a négy fala közé és ha egyik-másik mégis vesz magának annyi bátorságot (!), hogy kilép az utczara, akkor a többiek — természetesen a légmentesen elzárt ablakok mögött, — rámutatnak : ni a vakmerő ! Még mindig nem akarjuk elhinni, hogy tárA lány megdöbbent, de elrejtette felindulását . . . — De Takács! ne ilyen ünnepélyes, fontoskodó hangon. Azt hiszi, megindít engem azzal ? . . . — Oh jól tudom én azt, hogy nem, már nem úgy gondolkodik, mint azelőtt, már én sem vagyok Kegyednek, a ki azelőtt . . . Eddig jó barátjának tekintett, most — egy szelíd, egy jó szava sincs hozzám, csak gúnyul, nevetségül használ fel. Most már fut. előlem, ha látja, hogy komolyán akarok beszélni. Azelőtt jó voltam én is, most már vannak más udvarlói, azok szellemesebbek, mint én . . . Keserű hangon beszélt, fájdalmasan folytatta: — Tudja meg, hogy szeretem, szeretem régóta. De nem jogtalanul. Kegyed jogosított fel erre ... Ha semmi egyéb, de jó barátnőm volt s mint barátját szeretett; — ez nekem elég volt ... ez megengedte, hogy szeressem. Valamikor mindent bizalmasan elmondott, én is bizalommal viszonoztam ... Ez elmúlt már. — Miért ? — Nemde Olga, most mások már a körülmények. — De nem — nem szemrehányás akat ez lenni . . . Elcsuklott a férfi szava. A lány hallgatott, mig az beszélt s egy könycseppet is kitörölt a szeméből. De aztán mégis tettetett közönynyel, hidegen vágta oda a férfinak: — Takács! ne képzelődjék s ne legyen olyan gyerek! Mit akar tőlem? Tán én keressem a maga kedvét, udvaroljak, mulattassam ? . . . Jobb lesz, ha az ilyen dolgokra, mint a miket most beszélt, nem is gondol . . . nem csinál magának erővel rossz órákat s tanul, készül a vizsgáira . . . De már az utolsó szavaknál félre fordult; ne lássa az a férfi, hogy ő is tud érezni. Az nézett, csak nézett. Aztán olyan fájdalmasan szólt: — Ilyen kegyetlennek mégsem gondoltam Olga! És elment . . . II. Csak szobájában, ott kezdődött az igazi harcz önmagával, szivével, ott sirt, mint a kis gyermek . . . Nagyon szerette azt a lányt. Mily szívesen megszabadult volna már ezektől a sadalmunkban nincs meg a hajlandóság, magáról a lidérczként ránehezedő közönyt lerázni. Még mindig hiszszük és reméljük, hogy társadalmunk végrevalahára be fogja látni, hogy valamit tenni kell. E tekintetben a legszerényebb kezdetet is örömmel fogjuk üdvözölni és részünkről a lehető leghathatósabban támogatni. Vederemo! Monsieur Jules. Az iskolai év elején. Szeptember elején uj iskolai év kezdődik és Magyarország ifjúsága ismét benépesíti az iskolákat, szellemi tápot gyűjteni az élet számára. A szülők legnagyobb része fontos elhatározás előtt áll, mert nem csekélyebbről van most szó, mint megállapítani a módot, mely szerint gyermekeik boldoguljanak és kijelölni az utat, mely biztos czélra vezet. A legcsekélyebb tévedés messze, gyakran az egész életre kiható veszedelmeket idézhet elő és a szülőknek nemcsak az eszközök, hanem az irány megválasztásában is a legnagyobb óvaíossággal kell eljárni. Mi legyen a gyermekből, melyik pályára készillessék elő. Ez most a kérdés. És ha a szülők az egyes foglalkozási ágak jövedelmezőségéi és az egyes pályák túltömötlségét veszik tekintetbe, akkor alig találhatnak tért, melynek kijelölésébe nyugodhatnának. Minden téren nagy a küzdelem, a verseny és embernek kell lenni a lalpon, a ki saját erejéből meg lúd a 11 a11i. szenvedésektől, de mégis — tűrte tovább a leány szeszélyeit ... Elgondolkodott . . . Olga atyja s az övé jó barátok voltak. Mikor az ő atyja meghalt, Vedres gondoskodott lovább róla, barátja egyetlen gyermekéről. Vagyonát becsületesen kezelte s a mikor már elvégezte az egyetemi éveket is, magához vet le abba a szép, csendes vidéki városba, hogy nála képezhesse ki magát ügyvédnek. Olgát már gyermekkora óta ismerte, de csak most ismerte fel benne ideálját. Nagyon hamar megbarátkoztak. Olga már két éve elvesztette édes anyját s az a mogorva öreg nagynéne olyan unalmas volt; — úgy látszott, vonzódott az ifjúhoz, mert csakhamar egész bizalmas jó barátok lettek . . . De nem sokáig tartott ez, aztán kezdődött a mostani élet . . . Nagyon megszerette a lányt, remélt s ez most a gyötrelme . . . Mikor lesz ennek vége ? Hányszor le akart már a gondolatról is tenni, hogy Olga az övé lesz, — csak szemébe kellett a lánynak nézni s a régi volt megint — tűrt. Másnap — megint épen olyan volt az arcza, mint rendesen, ép olyan komor, kissé szomorú, halvány, — de férfias bátorság és dacz is ült azon. Bocsánatot kért a lánytól s az — kinevette tegnapi gyerekeskedéseért . . . Pedig nem volt rossz szive a lánynak sem, tudott az melegen érezni, gondolkodni, szeretni, de hiú volt s szívtelennek vágyott feltűnni. Sikerült neki. Voltak udvarlói, ezeket az üres fejű, czifra gavallérokat megvetette, össze sem hasonlította Takácscsal, de ha ez ott volt, akkor mindig volt egy kitüntetett, a ki legszebb mosolyait nyerte. Tudta, mennyire fáj ez Bélának . . . Olyan ügyesen ki tudta keresni a legválogatottabb keserűségeket. S miért kínozta ő ezt a fiatal embert, a ki a megtestesült becsület és érzelem volt? . . . Gyűlölte tán ? Olga szivébe bepillantani még senki sem tudott . . . csak szobácskája volt tanúja, mennyiszer szenvedett az a szív is, mennyi köny, bánatköny folyt azokért a
