Váczi Közlöny, 1892 (14. évfolyam, 1-52. szám)

1892-07-24 / 30. szám

lem szakközegeimtől, hogy pontos és lelkiismeretes közreműködésük által a czólbavett eredmények elérését egyesült erővel előmozdítani kötelességüknek ismerjék.

Azok után, a melyeket az igazgató úr munkatársunk előtt oly leplezetlen és őszinte hangon kinyilatkoztatott, feleslegesnek tartjuk a további kommentálást. E helyett álljon itt egy fővárosi elterjedt lapnak Pivár kinevezése alkalmából tett megjegyzése, mely az országos hangulatot eléggé jellemzi:

„Dicsérjük — úgymond az idézett lap — Gsáky miniszter eljárását, hogy a siketnémák-intézetéhez piarista direktort nevezett ki. Az mijd ránczba szedi azokat a professzor urakat is, akik, mióta a derék Krenedits meghalt, visszasülyesztctték az intézetet a régi feketeségbe. Debuisset pridem!“ Quintus.

Társadalmi viszonyaink.

A szegény sződiek újra leégtek. Nem a vácziakon múlt az a részvétlenség, a mely miatt a jó ügy szenvedett kárt, hanem a rendezőségen. És tulajdonképen nem is egészen a rendezőségen, mint annak a helyi ismereteinek a hiányán.

A vácziak nagyon fura természetű nép, a mcly- lyel nagyon könnyen lehet boldogulni. Csak tudni kell a módját. Szép szóért, jó barátságért mindenre rá lehet venni, de e nélkül rá sem hederit az emberre. Kurucz nép, mely megköveteli, hogy ne csak akkor ismerjék, a midőn szükség van rá, hanem más közönséges napokon is figyelembe vegyék.

Azok a régi jó váczi mulatságok, melyekről a mi elődeink (a bálcsinálásban) regélnek, nem falragaszok révén jutottak egy nagy vidéken általános és elismert népszerűséghez.

Nálunk úgy csinálták a mulatságokat, hogy a fiatal urakat összehívták egy társas összejövetelre, hol megbeszélték egy estély esetleges előnyeit, esetleg hátrányait; praeliminálták a költségvetést és a szerint történt a költekezés. Fianem az ilyen estély aztán rendszerint sikerült.

Mi az oka tehát annak a nyomott kedélyhangulatnak, mely rövid idő óta fogva tartja a váczi jeunesse d’oreét ?

Megmondom minden habozás nélkül. Két elem keletkezett itt Váczon, mely mint bizonyos tárgyak negativ delejjel vannak ellátva. Nem vonzzák egymást, hanem egiymástól ellőhetnek. Addig mig ez a negativ delej, nem változik át positivvé, nem lehet remény arra, hogy Vácz város mulatni vágyó közönsége ez irányban kielégittessék.

De a milyen a részvétlen ség a fiatalság közt, olyan az a társadalmi életben is. És minthogy itt a társadalom a múltban nem egy üdvös ügynek lön kiinditója, csakugyan csodálatra méltó az a visszavonulás, melynek okát keresve kutatjuk.

Egészen a minapában történt, hogy a honvédbizottság az emlékszobrot ünnepélyesen adta a városnak. Volt nagy ceremónia a mint dukál. Volt dictió, melyek hazafias lendülettel lőnek elmondva a fényes gyülekezet előtt és mi őszinte örömmel hallgattuk végig azokat.

És ekkor fájdalmasan nélkülöztük a helyi Casinó- kör kiküldöttjét. Pedig, ha jól emlékszem a váczi Ga- sinó-körnek nem kis része volt a díszes honvédemlék létrejöttében. Helyén lett volna, hogy Vácz városának kimagasló szónoka a helyi és művelt társadalom egyik factoraként szerepeljen a budapesti honvédelmi bizottság kiküldöttei előtt. Mert egy oly számos taggal biró Casino-körnek, mint a milyen Váczon létezik, szerepelni kell és minden üdvös szorgalomnak, mely egy vidéki város értelmi intelligencziájának díszére szolgálhat, innen kell, hogy kiinduló pontja legyen.

Jelen czikkünknek nem lehet czélja, hogy egyik vagy másik factor, kinek itt útmutatást óhajtunk adni a jövőre, megnehezteljen érle, sőt ellenkezőleg. Mi örülnénk legjobban, ha a jelen viszonyok jobbra fordulnának és akkor tudatában leszünk annak, hogy e város közönsége és annak társadalmi előkelőségei szivükön hordják Vácz város érdekeit, és tudni fogjuk,

hogy szavunk nem volt elhangzó szó a pusztában!

*

* *

Emlékbeszédek

a váczi csata évfordulóján, ISO?, jul. 16, tartott ünnepélyen.

Kovách Ernő, 1848-as honvéd-őrnagy, a váczi honvéd-egylet elnöke, a honvédszobor átadásakor (jul. 16-án) a következő beszédet mondotta:

„Nagyon tisztelt Közönség! Tekintetes Polgármester Ur!

A magyar nemzet története legdicsőbb korszakának 1849. évében Vácz városának is osztályrészül jutott, hogy falai közt harczoljanak a honért s annak szabadságáért hős honvédeink.

Nagy és dicső korszak volt az, midőn a hazának fiai a hazaszeretet lelkesedésétől áthatva, olt hagyták családi tűzhelyeiket. Szülők gyermekeit, gyermekek szülőiket, férjek házastársaikat és mentek a hősi halál elébe, hogy megvédjék azt, a mi legdrágább kincsük: a hazát. Ezen korszak véres, de aranybetükkel van beírva, történelmünk évkönyveibe, mert a nemzet fiainak tettei hasonlók voltak a thermopilei hősök tetteihez, midőn vérrel áldoztak a honért.

Nem is haltak meg hiába e hősök; ki kellett kelni a magyar nemzet szabadsága termő fájának, melyet a vihar ki nem dönthet; mert véráztatta földbe lelt az ültetve.

Anniik örök emlékére n nemzeti kegyelet, hogy a váczi csatákban elhalt hősöknek tettei feledésbe ne menjenek, ill ezen a helyen', a hős honvédeink vérétől megszentelt földön, emelle ezen cmlékszobrot, mely hirdetni fogja a késő utókornak, hogy őseink a hazáért nem csak élni, de halni is tudtak. El is készült ezen emlékszobor a nemzet áldozalkészsége és honvéd-egyletünk lankadatlan buzgalma folytán és olyan állapotba

helyeztetett, hogy az fenmaradhasson az utókornak.

Ezen emlékszobor eddigelé a váczi 1844/9-ki honvéd-egylet gondozása alatt állott. Mi létrehoztuk és fentartottuk egész eddig, mint hazafiui szeretetünk szimbólumát. Azonban eddig is már ritkult soraink napról- napra fogynak — és nehány rövid év alatt, mi is ott leszünk Kossuth Lajos nagy hazánkfia mondása szerint — a névtelen hősök közt. Ezen emléknek pedig állni kell még csak magyar lesz e földön, mely hivatva van fennen hirdetni az ősök hazaszeretetét és dicső halálukat e helyen.

Ismerve Vácz város polgárainak hazafias erényeit, lelkesedését és áldozatkészségét a hazáért, — ki lenne hivatottabb és méitóbb ezen emlék fentartására az utókornak, mely fennen hirdeti 1849. évben itt vívott 2 csatának dicső emlékét, mint Vácz. Először is, mert 1849. év tavaszán, midőn a magyar nemzet szabadságának virányai is egyúttal kinyíltak és itt verték meg a haza ellenségét hős Damjanich honvédéi, kit és Komáromon túl egész az ország határáig űztek; másodszor pedig, midőn elnyomóink által segélyre hiva egy zsarnok külliatalom serege itt támadta meg ifjú és hős seregünket, Nagy Sándor vezérünk hősi vezérlete alatt és dicsőségesen és hősiesen harczoltak a túlnyomó nagy számú ellenség ellen.

Ezeknek az emlékét örökítettük itt meg ezen a helyen, a melyet most ezennel ünnepélyesen átadunk Vácz város hazafias közönségének azon megnyugvásunkkal, hogy azt mint örök emlékérczét az itt kiontott hősi vérnek továbbra is fen fogja tartani.

Vegyék tehát ezt itt kezünkből, további gondozásuk alá. Legyen ez előttük egy becses kincs és ereklye, mely örökös emléket fogja képezni itt elesett hős honvédőinknek, kik örömmel áldoztak vért és életet a honért és annak megtámadott alkotmányáért.“

Krnó Iván, joghallgató, a „Vácz-vidéki egyetemi ifjak köre“ tagja, pedig a következő beszédet mondotta:

„ Kegyeletcs Gyülekezet!

Összekulcsolt kezekkel adjunk hálát az ég Urának, hogy megengedte leborulnunk e szent oltár előtt, mert szent oltár e sir az Úr nagy templomában, a szabad természetben, melynek mennyezetét a kék égbolt képezi milliárd és milliárd csillagával, melyek mindegyike visszatükrözi ama hősök dicsőségét, kiket e hant takar. S e hősök valóban hasonlók a csillagokhoz. Mindkettőnek fénye elárasztja az egész világot, mindkettő örökkévaló.

Jerünk tehát e földi csillagokhoz, boruljunk le e hősök sírjára, kiknek teteme e hant alatt porladozik; de tettük és emlékük ott fönn a csillagokban ragyog örökké. Jerünk s tanuljuk a múltból a jelent és jövőt, s tanuljunk e hősöktől meghalni a honért; legyünk büszkék e hantra, különösen mi Vácz polgárai, hiszen városunk talaja az, a melyet e hősök vére öntözött, hogy belőle a szabadság sarja fakadjon. S kiáltsuk, ha idegen jő, ez emlékkő feliratát: „Vándor megállj, tekints szét a mezőn, Honvédeink itt küzdtek a honért!“ Oh ne, ne állj meg, siess tovább, utazd össze az egész országot, menj mindenhová, a hol a szabadság honol, s mindenütt hirdesd e nagy hősök dicső tetteit, hogy ez ünnep ne csak városunk ünnepe legyen, hanem az egész országé, az összes népeké, kik a szabadságért rajonganak s hogy e várossal együtt millió és millió szív egy dalon hevüljön s e dal:

»Hazádnak rendületlenül Légy hive óh magyar !«

E dalon hevüljön minden honfi-sziv, e dal legyen minden magyar imája, e dal buzdítsa őt tettre.

De melyik az a tett, a melyet tenni kell a honfinak, hogy eléggé szolgálja hazáját P Hiszen, ha feláldozná érte életét, vagyonát, minden földi kincseit, még akkor is kevés az, a mit tett; még akkor sem mentheti meg a hazát, csak úgy, ha minden polgár ily tettekre kész.

S mi polgártársaim talán szintén harczoljunk a honért, emeljük ki a posványból a szobrot, s mossuk le vérünkkel s munkánk verejtékével bemocskolt testét, emeljük fel ismét a hegytetőre, hogy ott régi fényében ragyogjon, s fejét koszorú gyanánt övezzék a szomszéd csillagok ? Óh nem, e nagy munkát már befejezték azok, kik e hant alatt nyugszanak. A mi munkánk fentartani a szobrot a hegytetőn, megóvni a szabadságot és a békét, a melyért harezban hullottak el e honfitársaink.

De ne higyjük, hogy könnyű munka ez. Ne higy- jük, hogy ez nem kíván önfeláldozást. A polgár teljes életét sőt a honért való halálát is igényli, követeli teljes munkaerejét, mert fáradnia, munkálkodnia kell szorgalmasan minden honfinak. Előbb töviskoszorut kell viselnünk, csak úgy díszítheti homlokunkat a babér.

Munkára hát honfitársaim, kötelességének teljesítéséhez lásson kiki! S a szabadság ez ünnepe legyen kezdete a nagy munkának. Munka, kitartás és akarat legyen a jelszó; mert e három csodákat művel. Tekintsünk csak vissza nemzetünk múltjára ; tekintsük a honfoglalás nehéz művét; tekintsük az uj Magyarország küzdelmeit a szomszéd nemzetekkel; tekintsük a nagy csapásokat, melyek hazánkat ezredéves fennállása óta sújtották; varázsoljuk szemünk elé a haza pusztult képét a tatárjárás és a törökuralom idejéből; emlékezzünk vissza ama küzdelmekre, melyeket hazánknak alkotmányáért kellett vívnia; pillantsunk csak vissza nem rég lezajlott szabadságharezunkra, s látni fogjuk, hogy őseink megküzdöltek minden nehézséggel, s elhárítottak fiIjók elől minden akadályt, megmentették s felvirágoztatták a magyar hazát, mert megvolt tetterejük, akaratuk és kitartásuk, és el nem csüggedtek soha.

De ne menjünk vissza a múltba, hogy ott keressük a munkának példányképeit, tekintsük csak a jelent, hisz most is él a szabadságharcz egy nagy oszlopa,

ki ősz fürtjei daczára szorgalmasan munkálkodik, ezt vegyük példányképünkül, ezt utánozza minden magyar a turini remetét: Kossúth Lajost.

Rajta hát honfitársaim, lelkesüljünk az ősök példáján, mert a lelkesedés a nagy tettek rúgója. Petőfi gyújtó szózatára ezer és ezer szív feldobogott, ezer és ezer ajk kiáltá:

»A magyarok Istenére esküszünk,

Esküszünk, hogy rabok tovább Nem leszünk «

És ime a rabiga lehullott és virágzik a szabadság!

Lelkesedjünk hát a honért, a honszerelem legyen tettünk vezércsillaga és ez soha-soha se apadjon, mert:

»Szeretni a bont gyakran oly nehéz :

Ha bünbélyeg sötétül homlokán,

Gyarló erényünk önlagadni kész,

Mint Péter a rettentő éjszakán.«

S valóban nehéz szeretni a hont, ha bűnbélyeg sötétül homlokán; de akkor se könnyű, ha fényben ragyog, a fény elkápráztatja a szemet, s nem látja a honfi, hogy féreg rágja a haza szent fáját. Pusztítsuk hát ki a férget a virágzó fából honfitársaim! Pusztítsuk ki a honnak ellenét: az elbizakodást. Mert könnyű magasztalni, isteníteni és imádni a hont; s a ki ezt tett nélkül teszi, az csak káromol.

Ne káromoljuk hát e szent hazát, de forrjon össze egy kebelbe minden honfi szív, s a kapocs legyen : a hazaszeretet. Legyen a hon egy szikla, melynek minden porszeme szilárdan foglalja el a maga helyét, mely daczol a tenger csapkodó hullámaival.

Lásson szent kötelességének teljesítéséhez mindenki; a hon apraja, nagyja, gazdag és szegény, férfi és nő egyaránt, s a szobor fenn fog állni a hegy tetején. De a hegy is nőni fog, a szobor alapja, az ország erkölcsi és anyagi jóléte; mondom a hegy is nőni fog és csúcsával felülmúlja a többi hegyeket, úgy hogy azok irigykedve tekintenek majd föl reá, s a szobor az égig fog nyúlni s fényével világítani nap helyett.

Ellenben a legközelebbi földrengés összedönti a hegyet is és a szobrot a föld gyomra nyeli el:

»S a sirt hol nemzet sülyed el,

Népek veszik körül,

S az ember millióinak Szemében gyászköny ül.«

Isten, magyarok Istene, segíts tehát nagy munkánkban, emeld minél magasabbra a hegyet, s tartsa fenn a szobrot, de ne csak a nagy hegyen levőt, de e kis dombon állót is, mely ama hősök porait takarja, kik halálukkal kivívták amannak halhatatlanságát! S hálát adunk neked Istenem, hogy ünnepelhetjük ma a szabadság ünnepét, mert ez csak virágzó szabadság mellett lehetséges, s mig él a szabadság, él a magyar nemzet, él a magyar haza!“

A vácz-egyhá2megyei rom. kath. tanító-egyesület gyűlése.

A vácz-egyházmegyei róni. kath. tanitó-egyesület állandó bizottsága f. hó 14-én tartá Csávolszky József kanonok lakásán tápintézeti ügyekben rendes gyűlését, melyen elnök üdvözölve a megjelenteket bemutatja Mohacsek Lajos jász-kerekegyházi jegyző levelét, melyben azon ajánlatot teszi, miszerint a tápintézet és Gálik-féle ház felerészének '/4-ét örökáron hajlandó 1200 írtért eladni. A bizottság elfogadta ezen ajánlatot egyhangúlag és felkéri az ajánlattevőt, miszerint erre nézve kötelező nyilatkozatot tegyen, mely után, ha a bizottság határozatát a megyés püspök jóváhagyja, részére az 1200 frt kifizetendő leend.

A pénztárnok jelentéséből a következő adatokat jegyeztük föl: a múlt évi bevétel: 2897 frt 60 kr., a kiadás: 2490 frt 85 kr. volt és igy a pénzmaradvány: 406 frt 75 kr. — Jövő évre költségvetésileg elő van irányozva: 2695 frt 68 kr, melyre a benlevő 18 növendék ellátása, ruhája és egyéb kiadásokra előirányoztatik: 1764 frt, a megmaradt 931 frt 68 krra a bizottság 6 helyet tölt be, mi által a növendékek száma 24-re emeltetik.

A pénztárnok jelentéséből kiemeljük még, hogy egyesületünknek méhtelepe van: Váczon, Ujszászon, Tisza-Várkonyon, Abonyban, Gsépán, Algyőn, Izsákon és Gzegléden, összesen: 49 kaptárral.

Minthogy az egyesület a tápintézetben elhelyezett növendékeket ingyen látja el ruházattal, az intézeti szabó azon kérelme, hogy egy öltözet ruhavarrásért ezentúl 11 frt 50 ki helyett 12 frt fizettessék, telje- sittetett. Ezzel kapcsolatban elhatároztatott, hogy a tápintézeti növendékek ezentúl felső téli ruhát is kapjanak, amivel eddig nem bírtak. A ki ily felső egyen ruhát óhajt beszerezni, az 5 frtot fizet, a többit, az \L egyesület pénztára födözi; igy tehát egy tápintézeti növendék egy évi ruházata a szülőnek csak 5 frjába kerülne.

A tápintézeti növendékek felvételére kerülvén a sor, az ingyenes helyekre a következőket vette a bizottság: Jójárt R. József Hm vásárhely kútvölgyi-tanyai tanító Béla nevű II. gym. oszt. végzett fiát, — Bed- ross József boldoghi tanító Béla nevű VI. oszt. végzett fiát és Chikány Géza mátra-szőllősi tanító IV. elemi iskolát végzett Gyula fiát. A félfizetéses helyekre havi 7 frt mellett: Rigó Gáspár nagy-kátai tanító Béla fiát, ki az elemi iskola Vl-ik osztályát és Klesitz Mátyás tolmácsi kántor-tanitó Ernő fiát, ki az elemi iskola IV-ik osztályát végezte. A bizottság ezen határozatát a megyés püspökhöz fogja terjeszteni jóváhagyás vegett.

Bobori János monori kántor-tanitó jelenti: hogy egy méh telepet állított fel saját költségén az egyesület számára, mely méhtelep 40—50 frt értéket képvisel és melyből szaporulat folytán a közeli vidékre is hajlandó átadni. Úgy a telepért, mini az ezzel járó fáradozásért az állandó bizottság jegyzőkönyvileg mondott nevezettnek köszönetét. Több apróbb ügy elintézése után kimondatott, hogy nagy gyűlés ez évben