Váczi Közlöny, 1892 (14. évfolyam, 1-52. szám)
1892-07-17 / 29. szám
XIV. évfolyam. HELYI ÉS VIDÉKI ÉRDEKŰ 29. szám. Vácz, 1892. július 17. TÁRSADALMI ES SZÉPIRODALMI HETILAP. I<]E.ÖFIXF/rÉSI ÁIM: negyed évre l írt 50 kr. házhoz hordással vagy postai szétküldéssel. Egyes szára ára: 10 kr. Kapható: KISS ERNYEI ANTÓNIÁNÁL Kossuth-tér (Gyürky ház.) SWaKI£UES5BTÖSÉCS ÉS HiIAIM)BilVATAE,: Vácz, Gasparilc-utcza 12. sz. alatt (hová a lap szellemi és anyagi részét illető közlemények küldendők). Kéziratokat nem adunk vissza. Bérmentetlen leveleket nem fogadunk el. 1IIK]>ETÉSEK: jutányosán eszközöltetnek s többszöri hirdetésnél kedvezményben részesittetnek. IV y i 1 t-t é r : sora...........................................................SO kr. Bélyegilleték minden beiktatásnál 30 kr. Július 17-én. Magyarország ezredéves történetének nincs egyetlen fejezete, a melyben a komoly szavú Múzsa lélekemelő események egész sorozatát fel ne jegyezte volna. Örömben és búban váltakoztak a hosszú évszázadok; de azért bármennyire küzdött- vérzett a kimerülésig a nép, melyet a Tisza és Duna aranykalászszal ékes rónáira vezérelt a jó és balszerencse ; most midőn a honalapitás örömünnepének előestéjén vagyunk, mégis inkább azt vagyunk kénytelenek bevallani, hogy a magyar haza területén viszály, hadak, tűzvész, gyilok mégis többet pusztítottak, hogysem fiai testvér módjára egymás keblére szeretettel borulni siettek volna. »Háromszáz esztendő óta, szomorú a magyar nóta!« mint a népdal mondja; az óta ke- sergi, hajh! elvesztett szabadságát a magyar, melynek visszaszerzéséért apáink nem egyszer állig nehéz fegyverben küzdöttek, testvér, testvér ellen, s a téli és nyári hadjáratok összes sanyarúságait átélték, hogy a hazát szabadnak tudja a honfi, s szabadon vegye örökül a nálánál sokkal boldogabb utód . . . Voltak idők, midőn a Kárpátok hólepte csúcsától le egész az Ádria sötét hullám-sírjáig fel- korbácsolá a békét a közelgő vihar szele. A szántóvelő elhagyta otthonát, el az eke szarvát s a szorgalmas mesterember mellé szegődött, a ki azzal a szekerczével és azzal a nehéz pöröly- lyel követte a délezeg huszárok és a harczedzelt gyalogság légióit, a melylyel imént családja számára kereste a mindennapi kenyeret, s az a sorkatonaság, mely a trikolor alatt hadakozott: ugyanabban a zsinóros mentében, ugyanaz alatt a vezényszó alatt vezette diadalra pajtásait, a mely alatt az imént őt magát az ellenségesnek deklarált vonalezredekben vezényelték. Fenekestül látszott felfordulni minden! 1848. okt. 20. tengernyi sokaság lepte el a város tereit és legtágasb utczáit. A merre a szem tekintett, mindenütt kiváncsiak tömegével találkozott az ember, mindenki saját élemedett apját, szerető férjét vagy drága testvérét kereste, ott volt fellállitva a Duna rakodó partján a nemzeti őrsereg egy kis töredéke, a fölött tartott szemlét Magyarország kormányzója: Kossuth Lajos, a mint a gőzhajó hidjáról dobogó szívvel kilépett. A nép szive még jobban, még erősebben vert; mert együtt éreztünk mindannyian; úgy szólván rögeszméje volt a népnek midőn az ország közönségén végig nyilallott, hogy veszélyben forog a haza ! Örömrivalgás kisérte az országnagyok útját egész Győrig, s a népet nem kényszeríteni kellett, hogy a zászlók alá embereket küldjön, hanem erőszakosan kellelt visszatartani, hogy meggondolatlanul ne rohanjanak a csata piaczára ! Mikor a szomszéd vármegyéknek 1200 harczosl kellett e helybeli vasúti állomásra beküldeni; Hont, Bars és Nógrád közgyűlési határozat értelmében egyenként tízezer embert szállítottak. A nép leszedte a szentegyházak harangjait s a pesti fegyvergyárakba szállította, hogy a melyek ércz- nyelve az imént imádságra hívta a csendes, békéi ürő népet, most az ellenség ál törhetetlen, (ömölt hadoszlopai közé okádja a tüzet, és kíméletlenül halálmagot szórjon. S patakzott, a vér, a honfiak forró piros vére; nincs Vácz határában egy talpalallnyi föld, melyet az ne áztatott volna . . . hisz éppen e derék város falai azok, a melyek közölt születelt jan. ő-én az epochát alkotó hires váczi proclamatio; ez ős város falai azok, a mely alatt, a Gombás patak hidján ragadta kezéhez a félszemű Földvánj Károly, a magyar Horatius Codes, a lengyel légió lobogóját, s azt magasra emelve ápril 10-én a rég letűnt népek mythosait megszégyenítő bravourral vezette szurony tszegezve a hidra a veres sapkásokat, s e diadal után leple el páni félelem Bécset, s az udvar Windischgrätz hadvezért azonnal tétlenségre kárhoztatta; — e város falai azok, a melynek ut- czáin ádáz dühhel üldözte a buta cserkesz dicsőült Leitungen s Nagy Sándor kalandvágyó i hőseit, a kik azalatt, hogy az orosz sáska módjára ellepett, elpuszlitott mindent, egy részt a beálló éj leple alatt egérúton menekültek a Naszál hegyen keresztül Rélságra, más részt önlestökkel fedezték ;iz úgynevezett kőhidnát átvonszolt ágyúkat, a melyek oldalára érezbe- lükkel volt felírva hogy : »Ne bántsd a magyart/« Nyolcz gránát esett le Görget Arthurhoz közvetlen közel, a hid három helyen is égni kezdett, hanem azért a hős vezér élve jutott az utócsapat élén a tereskei búzaföldekre. S e váczi csaták után fogott el bizonyos zsibbadás, bizonyos resignáczió minden embert; annak a 172 ezer szuronynak nem volt többé ereje, nem volt önbizalma megküzdeni Európa egyesült nagyhatalmasságaival, a melyet végzete aztán az aradi síkon csakhamar utóiért, s mikor Grabbe tábornok Losoncz városát kannibáli kegyetlenséggel feldúlta, a magyar hadak vezére már tizenharmadik napon ette kénytelenül az orosz hadtest sótalan kenyerét; egy talizmánja volt, a mit a csaták hevében féltékenyen őrzött, az a gyűrű, a melyet jegyesétől az oltárnál kapott; Vaczról azt is visszaküldötte hitvesének azzal a szomorú üzenettel, hogy őt élve többé aligha fogja látni, aligha fogja ölelhetni. Be sok hiú várakozás, be sok gyönyörű idyll eloszlott, füstbe ment . . . A Gondviselés negyvenhárom hosszú és viszontagos év után megengedte érnünk, hogy a szabad Magyarország megifjodott népe kezet foghatott az 184%. évi szabadságharcz félistenei közül élő szemtanú és jó példa gyanánt életben tartott nehány hű fiával, a kik 1868-ban díszes emlékoszlopot emeltek a föld ölén szendergő hőseink pora fölé, melyet maholnap zöld rep- kény ölelve fut át, s a hálás kegyelet áldva emleget. Ne engedjük, hogy e kézfogé az elválás azon szomorú jelképe legyen, a mely a dicső mull s a rejtelmes jövő közé ásott mesgyén, mint valami határkő nyúgvó pontot képezzen; hanem, hogy az a szeretet olyan záloga legyen, a mely a sziveket köti össze, mely bennünk a honért tenni, áldozatokat hozni véneknél úgy mint. a fiataloknál ellenállhatlanu! forrjon össze örökre! A váczi csata emlékünnepe. Vácz város hazafias közönsége évről-évre méltó kegyelettel ünnepli meg a váczi csata évfordulóját. Most kétszeres ünnepe volt ez városunknak, mert a huszonnégy év előtt lelkes polgárságunk által a szabad- ságharezban elesett hősök emlékének emelt s az egykori nagy napokat örök időkre hirdető hétkápolnai obeliszk a régóta óhajtott díszes vaskorláttal körülvéve, tehát teljesen elkészülve átadatott a városi hatóságnak, s igy Vácz város tulajdonába ment át. A dicső ünnep méltó megünneplésére már napokkal ezelőtt falragaszok utján hívta fel a közönséget városunk polgármestere, egyúttal jelezve, hogy az idén — miután 17-ike vasárnapra esik — egy nappal előbb lesz a szokásos ünnepély megtartva. A nevezett nap reggelén már fél 7-kor összegyülekezett a polgárság a városháztéren, s onnan vonult le a szabadságharczból fenmaradt nemzetőri zászló elő- vitele mellett a hétkápolnához, a hol a polgárságnak másikrésze, közte nagyszámú hölgyközönség, már együtt volt. A gyászmisét Újhelyi István kanonok-plébános végezte, mise alatt a műkedvelők dalegyesülete zengett megható gyászdalokat. Nemcsak a hétkápolna belseje volt zsúfolásig tele, de a mellette elterülő tér is tömve volt közönséggel. Jelen voltak a városi tisztikar, élén Gajáry Géza polgármesterrel (diszmagyarban), a honvédhuszár tisztikar élén Pallcovics József ezredessel és Forster Emil alezredessel, a központi honvédegylet küldöttsége. Továbbá ott láttuk városunk összes hivatalai tisztviselőit, a műkedvelők dalegyesülete tagjait, az ipartársulatot, az önkéntes tűzoltókat stb. Mise után az egész közönség a honvéd-emlékhez vonult, hol a dalegyesület által előadott „Szózat“ után Kovách Ernő, 1848-iki honvéd-őrnagy, a váczi honvédegylet elnöke, lépett a szobor talapzatára s meggyőződéstől áthatott hangon, ékes szavakkal magasztalta a honszerelmet, honvédeink lelkesedését, s miután a honvédemlék létesítőiről is hálás szavakkal megemlékezett, azt a város gondjaira bízván ünnepélyesen átadta. A lelkes éljenzéssel fogadott beszéd után Gajáry Géza, polgármester a tőle megszokott szónoki hévvel előadott beszédben emlékezett meg Vácz város áldozatkész lakosságáról, mely városunk ezen legnagyobb történeti nevezetességű emlékét emelte, a váczi honvéd-egylet tagjairól, kik annak föntartásáról eddig gondoskodtak, végül köszönetét fejezte ki a központi honvéd-egylet megjelent tagjainak, kik az ünnepély fényét megjelenésükkel emelni szívesek voltak. Kijelenti a város nevében, hogy a honvéd-emléket átveszi, s egyúttal ünnepélyes fogadást tesz, miszerint a város szent kötelességének fogja tartani mindenkoron, hogy e szép emlék fentartásáról gondoskodjék, s hogy évenkint háromszor: a váczi csata évfordulóján julius 17-én, márczius 15-én és halottak estéjén megfogja koszorúzni azt, hogy ezáltal a hálás kegyelet érzetét fentartsa az utódokban. A szobor átadását, valamint átvételét három-három mozsárlövés jelezte. A lelkesen megéljenzett beszéd után Krno Iván joghallgató, a „Vácz-vidéki egyetemi ifjak köre“ tagja hazafias szellemű s csinos idézetekkel ékes emlékbeszédet mondott. Végül Busbach Péter országgyűlési képviselő, az országos honvéd-egylet nevében, meleg szavakkal üdvözölte a szép napot s köszönettel adózott mindazoknak, kik az emlék létesítésében közreműködtek. Megható volt rövid beszédében azon hasonlat, melyet a közeli hétkápolnáról vett. Valamint — úgymond — kik az élet keservei közt ellankadva, az itt közel levő Isten-házában keresnek leiköknek enyhülést, úgy a hazafias érzület bármily sors között a hősök ezen emlékénél talál új lelkes ülést. Záradékul a dalkör a „Hymnus“-t énekelte, melynek elhangzása után Gajáry polgármester az egész ünneplő csoportról Eller M. fényképész által felvételt eszközöltetett. Pivár Ignácz. Pivár Ignácznak, a váczi kir. siketnéma-intézet igazgatójává történt kineveztetését osztatlan örömmel fogadta a nagyközönség; mint akinek határozott erős karaktere, szakképzettsége, szigorú rendszeretete, s a szerencsétlen gyermekek iránt tanúsított gyöngéd bánásmódja, megnyitották előtte azokat a sorompókat, a melyek őt ezen állástó1 öt-hat év óta elzárták. Pivár Ignáczot, mindamellett, hogy a közel fekvő Csobánkán 1843. ápr. 1-én született, váczi-finak kell tekintenünk ; itt nyerte első kiképeztetését az elemi, gymnáziumi tantárgyakban ; itt öltözött be piaristának 18G 1-ben, itt tartotta első szent miséjét, volt tanár, másodmester és hitoktató a siketnéma kir. intézetben. De a társadalmi téren se volt ismeretlen Pivár. Nevelője volt a gróf Grouy fiúknak, áldozatkész fia volt kedves szülőinek, hű testvére szerető testvéreinek,
